Rippl-Rónai József kukoricaszemes világa

2022. április 18. 08:50 Halász Rita

Folt hátán folt

Rippl-Rónai Somogy vármegye székhelyén előbb a Fő utca egyik házát vásárolta meg. Szobabelsők, családtagok, tipikus kisvárosi alakok voltak festményeinek szereplői. Számos képén felismerhetjük a színes falakat, a jellegzetes biedermeier bútorokat, a kissé alacsony belső tereket. Alkotásainak története egyszerű és teljesen hétköznapi, a korabeli kritika ezt fel is rótta neki. Mindezek ellenére az 1906-os Könyves Kálmán szalonbéli tárlata meghozta a szakmai és nem utolsósorban az anyagi elismerést is a művész számára, sőt az eladott képek árából megvásárolta a többholdas park övezte Róma-villát Kaposvár mellett, amely következő korszakának fontos szereplője lett.

A 318 művet felvonultató reprezentatív szalonkiállítás ugyanakkor az interieur-képek időszakát is lezárta. A tárlat után Rippl-Rónai stílusa megváltozott, az ebben a korszakban készült műveit kukoricás képeknek nevezzük. Az újítás első pillantásra pusztán technikainak tűnik. A formákat vastag körvonallal határolja, amiket kukoricaszem formájára emlékeztető lapos foltokkal tölt ki. Emellett kompozíciós és színbéli újítást is láthatunk: felhagy a térmélység érzékeltetésével, a kevert színeket mellőzi, helyette egymás mellé helyezett tiszta színeket használ.

A művész kaposvári műtermében

De vajon milyen impulzusok érték Rippl-Rónait, mi okozta életművében ezt az újabb irányt? 1910-ben feleségével, Lazarine-nel Párizsba utazott, ahol több kiállítást is megnéztek, többek között a Die Brücke, a Fauves (Vadak) és Matisse tárlatát a Bernheim galériában. Meglátogatták a Nabis-csoport volt tagjait, baráti összejöveteleken vettek részt. Rippl-Rónai a Fauves és a Nabis művészek felületlazító eljárásait ötvözte, és alkalmazta a Vadak által kedvelt sárga-piros színellentétpárt is. Ez az út nemcsak szakmai tekintetben hozott nagy változást, hanem a családi életben is. Ekkor fogadták ugyanis örökbe Lazarine testvérének kislányát, Anellát, aki számos későbbi festmény modellje lett.

Mindenki kétszer

A Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van című olajfestmény 1910–1911-ben készült. Ezen Rippl-Rónai a kép a képben motívum archetípusát jeleníti meg. (A 69,5x99,5 centiméteres műalkotás Dr. Véghelyi Péter adományaként 1986-ban került a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe). A festőt a kaposvári villa kertjében, a dús vegetációjú parkban a kép jobb szélén oldalt, karosszékben ülve látjuk. Előtte egy készülő festmény vázlata, és a modellek, Lazarine és Anella, akik egy piros tonettszék mögött állnak, a festővel szemben. A kép bal szélén egy másik, sokkal kisebb, fekvő formátumú képet láthatunk, a zöld gyepen pedig két fehér folt.

Rippl-Rónai József: Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van, 1910-1911

Itt kell visszakanyarodnunk a címben feltett kérdésre: kik azok a Hepiék? A festő nagyon szerette a kutyákat. A család Flox és Filox nevű ebei korábbi interieur-képeinek kedvelt modelljei voltak. Ezen a festményen a Hepi névre hallgató kutya és Olga, a fehér, orosz agár jelenik meg. Olga kétszer is szerepel a festményen: a készülő kép vázlatán is feltűnik kecses, fehér alakja. Nem ő az egyedüli, aki duplán látható: a két családtag, Lazarine és Anella is megkettőződik, hiszen a festő egyaránt szerepelteti őket valós alakjukban a parkban és a készülő vázlaton is. Rippl-Rónai egyik kedvelt vizuális játéka volt, hogy korábban készült festményeit megmintázta a művein. Egy műterembelsőt ábrázoló pasztellképén az előtérben sorakozó festmények mögött ennek a jelenetnek a körvonalaira ismerhetünk a falnak támasztott nagy méretű kartonon.

Fontos megemlíteni, hogy a festőt nem festés közben, hanem egy passzív, szemlélődő állapotban látjuk. Talán pont azt örökíti meg, amikor munka közben megpihen, és a képtől távolabbról vet egy pillantást a készülő festményre.

Tobzódó színek

Rippl-Rónai színhasználatára a harsány, keveretlen, tiszta színekből építkező motívumok és a Fauves-festészet hatása nyomán az izzó kolorit és a kontúrozás a jellemző. Két színpárból építi fel a színkompozíciót. A domináns zöldet a pirossal egészíti ki, a fák törzsét jelölő kéket pedig a lombkorona közt beszűrődő sárgával. Jól működő, harmonikus komplementer párok ezek, amelyek szépen kiegészítik egymást. Ezen kívül még négy színt használ Rippl, amivel hol lágyítja, hol erősíti a kép dinamikáját. A formák körvonalait vastagabb barnával emeli ki, amely nem túl tolakodó, így jól illeszkedik a négy alapszínhez.

A két kutya, az asztalon álló váza és virágcsokor, a festő nadrágja, ingjének gallérja és a kép középterében ábrázolt festmény is fehér színű

A lényeges motívumokhoz használja a képből szinte kiugró fehéret: a két kutya, az asztalon álló váza és virágcsokor, a festő nadrágja, ingjének gallérja és a kép középterében ábrázolt festmény is fehér színű. Érdemes megfigyelni, hogy milyen színfelületeket használ egymás mellett Rippl, és ezáltal milyen hatásokat ér el. A két kutya nem csak a címben kapott főszerepet, hiszen ha ránézünk a képre, szinte világítanak. A barna körvonallal határolt bundájuk erős kontrasztot teremt. De a fehér-barna színpárnál van egy még erősebb: a fekete és a fehér. Rippl-Rónai óvatosan bánik a feketével, mindössze három helyen használja: saját kabátján és zokniján, Anella halvány rózsaszín ruhájának a hosszú, sálszerű kiegészítőjén, illetve az előtérben a festő sárga szalmakalapján lévő szalagon. A dekoratív értékek hangsúlya azonban Rippl-Rónait nem szakítja el a látványhű megközelítéstől. Ezt a valósághoz kötődő felfogást igazolja egy fennmaradt fotográfia is, mely a képpel teljesen azonos beállítású. A festmény tehát egy fénykép nyomán született.

A fotós sugallat

Rippl-Rónai számos nemzetközi kortársához hasonlóan kompozícióit gyakran fényképfelvételek nyomán alakította. Nézzük meg, és hasonlítsuk össze a festményt a fotóval! Első pillantásra sok hasonlóságot látunk: a képkivágat, a kompozíció, az alakok elrendezése, a fák és a lombkoronán átszűrődő fények szinte centire megegyeznek. Szintén azonos a festő ülő alakja, a szék mögött álló Lazarine és Anella figurája, a két festmény és a két kutya elhelyezkedése. Még a távolban, a fa törzsének támasztott létrát is ugyanúgy megtaláljuk, igaz, a fényképen kettő van belőle.

Fókuszáljunk most a különbségekre! Talán a legszembetűnőbb, hogy a fotón Lazarine és Anella mögött nincs semmi, a festményen viszont egy piros asztalterítővel borított asztalt és egy másik piros széket is felfedezhetünk. Vajon a piros színt érezte kevésnek a képen, vagy formailag volt hiányérzete a festőnek? Egy másik különbség a készülő művön észlelhető: a fotón sokkal jobban kivehetőek az ábrázoltak formái, a vastag körvonalak, amelyeket Rippl-Rónai megrajzolt.

A fotón Lazarine és Anella mögött nincs semmi, a festményen viszont egy piros asztalterítővel borított asztalt és egy másik piros széket is felfedezhetünk.

A festményen eltűnik ez a rajzosság, a körvonalak helyett világos foltokat látunk, mintha már az alkotás következő fázisát mutatná be nekünk a művész, ahol a körvonalak már nem látszanak. Bár fekete-fehér fotográfiáról van szó, így a színekben nem lehetünk biztosak, az egyértelműen látszik, hogy az alkotó azon világos kabátot visel, míg a festményen ez fekete lett. Ebből is egyértelmű, hogy utóbbi nem pusztán szolgai másolata vagy leképezése a fotónak, hanem önálló mű, amit a fénykép csak inspirált. Rippl az apróbb változtatásokkal lényegi változásokat hajt végre, így a kompozíció egységesebb, harmonikusabb és egyben hatásosabb lesz. A művész már fiatalkorától kezdve alkalmazta azt az elvet, hogy festményein nem használ igazából fő- és mellékmotívumokat. Minden ugyanolyan fontos, vagy épp ugyanannyira nem. Az emberek a tárgyakkal egyenrangú, mellérendelt jelentőségűek. Ez az elv végigkíséri Rippl-Rónai valamennyi korszakát.