Múlt-kor.hu

Pillantás a szoknya alá: a frivolan hintáztató Jean-Honoré Fragonard

Pillantás a szoknya alá: a frivolan hintáztató Jean-Honoré Fragonard

2022. február 19. 12:55 Romek Dóra

Watteau: A szerenád, 1715–18. London, National Gallery

A mindössze 36 évet megélt Watteau a francia rokokó festészet meghatározó alakja – nevéhez fűződik az új típusú, gáláns életkép, a „fête galante”, amely súlyos tanulságok helyett az idilli, a természetes és a szép iránt lelkesedő közönségnek szólt. Festményeinek valódi cselekménye nincs, témája maga a boldogság vagy a boldogság utáni vágyódás – a főszereplő nála tehát még az ember. Nem konkrét személyeket ábrázol ugyan, de a képek fő elemei a figurák, míg a táj háttér marad csupán.

A szerenádot ábrázoló festményét is szinte teljesen emberi alakokkal tölti ki: az előtérben ülő, kottát tartó, vöröses ruhás nő és a mellette gitározó, feléje hajoló férfialak mögött csupán elnagyolt foltokként jelennek meg a fák és bokrok lombjai. A két főszereplő alakja klasszikus, piramidális kompozíciót alkot, amelyet egy szakállas, talán filozófus férfi antik büsztje koronáz meg.

Messze vagyunk attól a frivol pajkosságtól, amely Fragonard műveit jellemzi majd. Watteau nem az egyes emberre fókuszál, de általában véve „az ember” a leginkább őt érdeklő téma: vágyaival, kívánságaival, örömeivel. Festészete az antik bukolikus költészet nyomán született irodalom képzőművészeti párhuzama. Szereplői vágyakoznak a szép, a jó, a tökéletes iránt – hiányzik belőlük a könnyedség, a játékosság, a pajzánság. Tisztában vannak ennek a világnak a tökéletlenségével, nem tesznek úgy, mintha minden rendben lenne, mintha gondtalanul felül tudnának emelkedni ezen a tökéletlenségen – ehelyett inkább elvágyódnak egy sohasem volt világba, amelyet szebbnek, jobbnak és idillibbnek képzelnek.

Boucher: Diana fürdője, 1742. Párizs, Louvre

Fragonad 18 évesen került Madame de Pompadour kedvenc festője, Boucher párizsi műhelyébe. Boucher a „boudoir”-stílus nagymestere volt – a dekorativitás, a könnyed, felhőtlen szórakoztatás kapcsolódott a nevéhez. A XVII. századi akadémikus festészet megmerevedett, staffázsszerű alakjai, kiüresedett gesztusai, didaktikus célzatú allegóriái után a rokokó embere szépségre, vidámságra, szórakozásra vágyott mindenféle tanulságok és életbölcsességek nélkül. Élvezni akarta az életet, a földi örömöket anélkül, hogy a jövőre kellett volna gondolnia.

Nem véletlen, hogy Boucher lett ennek a közönségnek a kedvence. Témáit csupán ürügyként használta arra, hogy erotikus aktképeket fessen. A két nőalak mintha beszélgetne éppen, a legnagyobb természetesség üldögél teljesen meztelenül egy vízparti tisztáson. Hogy egy római istennőről, Dianáról és egy nimfáról van szó, az csupán az értő közönség számára egyértelmű. Az istennő attribútumainak köszönhetően ismerhető fel: fejdísze mutatja kapcsolatát a Holddal, a földön fekvő íjak és az elejtett vadak hirdetik, hogy ő a vadászat istennője is. A mitológia elbeszélése szerint Diana igen harcos természetű volt, nem véletlenül lett a vadállatok és a vadak ura is. Ennek a harcosságnak ezen a képen azonban nyoma sincs. Ahogy a képről írni szokták: ez a festmény „a női test himnusza”. Az ártatlanság, amely a nőalakokból sugárzik, a tejfehér bőr, a kicsi és kerek arcok, a telt idomok mind-mind a XV. Lajos korabeli nőideált jelenítik meg.

Különös pikantériát ad a képnek, hogy Diana, akit Boucher érzékien erotikus módon a női aktok legszebbikeként ábrázolt, a szüzesség istennője is volt – szinte törvényszerű abban az erkölcsi dekadenciában, amely a XVIII. század közepi párizsi nemesség köreire volt jellemző. Boucher műveit nézve hamar ráismerünk újra és újra ugyanazokra az elemekre: az árkádiai hangulatot sugározni kívánó, de láthatóan nem valódi táji háttérre, a finomkodó gesztusokra, a „rutinos” kecsességre, az üres kimódoltságra – egy igényt szolgált ki készségesen, a kor szépség, báj és erotika iránti igényét.

Fragonard: A titkos találka, 1771. New York, Frick Collection

Több francia festőhöz hasonlóan Fragonard is hosszabb utazást tett Itáliában, ahol számos vázlatot készített kertekről, szökőkutakról, templomokról: kifejezetten tehetséges tájképfestőnek bizonyult. Ezen a körúton ismerkedett meg a holland és flamand mesterek, Rubens, Rembrandt, Franz Hals és Ruisdael műveivel – irántuk érzett csodálatának jeléül átvette laza, de erőteljes ecsetkezelésüket.

1765-ben bekerült a Királyi Festészeti Akadémiára, XV. Lajos egy mitológiai témájú alkotására figyelt fel, amelyet meg is vásárolt, hogy gobelinműhelyében elkészíttesse azt. A művésznek lakhelyet kínált a Louvre-ban, valamint a „királyi festő” titulust. Fragonard ebben az időben még azon vívódott, hogy vajon a klasszikus, a mitológiai vagy valamilyen más téma felé kötelezze-e el magát – a királyi kísértésnek azonban nem tudott ellenállni, így az 1760-as évek második felétől a párizsi udvar ízlésének megfelelően dolgozott.

A titkos találkát ábrázoló festményén már csak egy antik istennőt mintázó szobor emlékeztet a mitológia iránti egykori érdeklődésére. A magas talapzaton álló Vénusz központi motívum a képen, a festménynek az az eleme, amely elsőként vonja magára a figyelmünket, a szerelem istennőjeként pedig a kép témájára is utal. A lágy színekkel és hihetetlenül könnyed ecsetvonásokkal megfestett táj egy szerelmes pár titkos találkájának ad helyszínt. A staffázsfigurákként megjelenő alakokat szinte elrejti a burjánzó növényzet, elnyomja a föléjük magasodó márványszobor.

A festmény egy négyrészes sorozat második darabja, amelyet XV. Lajos egyik legismertebb szeretője, Madame du Barry rendelt meg a festőtől louveciennes-i pavilonjába. A „Szerelem múlása” sorozat első része Az üldözés, a harmadik A szerelmes levél, a negyedik pedig A megkoronázott szerelmes.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Pillantás a szoknya alá: a frivolan hintáztató Jean-Honoré Fragonard

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2022. ősz: Megrázó másnapok

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra