Péter Gábor, a „szovjet ügynök”
2021. november 9. 14:11 Müller Rolf
A szükség és Sztálin nagy úr
Szerelmi háromszögbe foglalt kémügyek ide vagy oda, tény, hogy a moszkvai kongresszusról megtért Eisenberger számára a háború előtti kommunista mozgalom szerencsétlenségéből folyamatosan szerencse kovácsolódott. A gyakori lebukások rendre tizedelték a Vörös Segély és az illegális kommunisták sorait, miközben a hatósági eljárások őt sem kímélték, előállították, rendőri felügyelet alá helyezték, letartóztatták, azonban hosszabb időre sohasem esett ki a szervezkedés vérkeringéséből, így szinte mindig pártja rendelkezésére állt.
Megbízható volt, és idővel konspirációs tapasztalatokra is szert tett. Titkos nyomdát üzemeltetett, búvóhelyeket hajtott fel, és ellátta a belső elhárítás teendőit, azaz ellenőrizte, kikotyogtak-e valamit lebukott elvtársai.
1945 elején részben ebbéli gyakorlatának, részben a káderhiányos helyzetnek köszönhette, hogy beülhetett a fővárosi politikai rendészet parancsnoki székébe, és persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy akár a szovjet elvtársaknak is lehetett pár jó szavuk az érdekében. Mindenesetre karrierje ezt követően látványosan ívelt felfelé, pozíciója megingathatatlannak tűnt. Eleinte számíthatott Rajk Lászlóra, és a belügyminiszteri poszton őt követő Kádár Jánosra is, de ami jóval többet nyomott a latba, az a Rákosi Mátyással már nagyon korán kialakult, kölcsönös szolgáltatásokon nyugvó munkakapcsolata.
Az emigrációból megtért pártvezér egyengette Péter útját, ő pedig végrehajtotta az ukázokat, ám egyes források arra engednek következtetni, hogy viszonyuk idővel korántsem volt felhőtlen. Az Andrássy út 60. ura ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy elsősorban Sztálinra „esküdött fel”, és csupán utána annak legjobb magyar tanítványára. Hivatalból mindvégig szoros kapcsolatban állt a szovjetekkel, s ha helyzet úgy hozta, információkat szivárogtatott ki Rákosiról, sőt a Rajk-ügy alatt „feljelentette” a vizsgálat „erőltetéséért”.
Ugyanakkor 1950 táján már a főtitkárt is foglalkoztatta védence menesztése, amit személyesen közölt Sztálinnal, azonban nem kis meglepetésére olyan fejmosást kapott, hogy bő egy évtizeddel később is élénken élt emlékezetében, amikor memoárjait papírra vetette.
A legmagasabb szintű védelemből is következhetett, hogy Péter Gábor sajátos „nyugdíjazására” később került sor ‒ 1953-ban tartóztatták le. Az, hogy pontosan ki kezdeményezte megbuktatását, még jó ideig rejtély marad, abban viszont biztosak lehetünk, hogy moszkvai jóváhagyás nélkül nem lehetett volna eltávolítani.
Végezetül feltehetjük maguknak a kérdést: van-e különbség aközött, ha a szovjet tanácsadókban nem szűkölködő magyar államvédelem első embere egy feltétlen szovjetbarát magyar kommunista, vagy egy szovjet ügynök magyar kommunista volt? Van-e jelentősége annak, hogy a szovjeteknek való kétségtelen és feltétlen elkötelezettsége hátterében mi állt? A honi diktatúra kiépülését és működését, benne Péter Gábor ismert szerepét figyelembe véve, azt hiszem, hogy nincs.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
