Pergőtűz: burleszkbe illő szocialista félelemhullám Sára Sándor filmje körül
2021. november 11. 15:09 Murányi Gábor
„Egész éjjel verdesték az árokban. Leszakították róla a ruhát, de nem tudtak semmit kezdeni vele – igen erős nő volt –, és nem hagyta magát. A háború a nőkből is vagy a nagy bátorságot hozza ki, vagy a nagy gyávaságot… hirtelen szerelem lett, én nem birkóztam vele, mint a többi magyar katona… szépen bántam vele… s így, azt hiszem, megszeretett… Pedig nekem kellett volna agyonlőnöm, mert később megtudtam, hogy partizánnő… Sokat jelentett az én életemben, akkor is úgy mondtam, hogy ez a háború csak azért volt, hogy mi ketten találkozzunk.” 1983 januárjában, nem tévedés, több millió tévénéző látta, hallotta a II. magyar hadsereg tizedesének, a később költőként is jegyzett Gellért Sándornak meglepően nosztalgikus – ám közvetve a magyar sereg erőszakoskodását is beismerő – vallomását.
„A Don mellett megszállók voltunk, nem turisták!”
Másnap vagy harmadnap csengett a K-telefon a Magyar Televízió elnökének, Nagy Richárdnak az asztalán. „Kádár János kérdőre vont, hogyan engedhettem el ezt a műsort, és megrökönyödött, amikor megtudta, nem is láttam” – emlékezett vissza már bőven a rendszerváltás után a volt tévéelnök, akit az állítása szerint éppen a Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál című dokumentumfilm-sorozat miatt menesztettek. Az persze aligha hihető, hogy az általa irányított tévé grandiózus vállalkozásáról, Sára Sándor filmopusáról a sugárzás előtt semmit ne tudott volna, de a legcélravezetőbbnek az tűnhetett a szemében, ha tájékozatlannak mutatja magát.
Az ügy kiemelt fontosságát ugyanis a maga idején mindennél pontosabban jelezte az, hogy a kommunista pártvezér – akiről köztudomású volt, hogy sosem néz tévét – a szokásával ellentétben maga vette fel a telefont. Merthogy előtte őt is hívták. Hogy pontosan ki vagy kik, a Bajza utcai szovjet nagykövetségről, vagy már netán Moszkvából, a magyar ügyekben igen járatos új pártfőtitkár, Jurij Andropov környezetéből valaki, máig nem tudni pontosan. A szóbeszéd szerint az igazi, a legfőbb skandalum (vagy legalábbis elhallgatandó állítás) az volt, hogy a náci megszállók szövetséges hadseregének egyik katonája és egy partizánnő között románc szövődött. Merthogy egy hazáját védő hős szovjet tiszt felesége önszántából biztos, hogy nem hűtlenkedett.
A kádári kérdőre vonásra a moszkvai politikai és a budapesti katonai akadémián pallérozódott pártfunkcionárius tévéelnök a szokásos módon reagált: azonnal meg- vagy újranézte a 24 részből álló sorozatot, az alkotókat megdorgálta, hogy tudhatnák, „a Don mellett megszállók voltunk, nem turisták!”, majd jelentette Kádárnak, hogy azonnal „beszüntetjük a sorozatot”. Az előzmények ismeretében inkább a párt első titkárának a válasza volt meglepő: „Dehogy szüntetik be!” – mondta Kádár, aki a kínos afférra megoldást is javasolt: „ha ilyesmit talál benne, azt vegyék ki.”
„Esküszöm, két-három mondatnál többet egyik részből sem húztam ki” – cáfolta 1995-ben a film rendezőjének korábbi nyilatkozatait Nagy Richárd. Akit azonban, úgy tűnik, alaposan megcsalt a memóriája. 1983. február 9-én a soron következő Hídfőcsaták című részből – a fennmaradt feljegyzés utasítása szerint – hosszú perceket vágatott ki, merthogy négy évtizeddel az események után is hadititoknak minősítette például azt, hogy egy harcoló szovjet egység megadja magát, vagy hogy egy szorult helyzetbe került szovjet katona az életét mentendő a fegyverét átengedte az ellenségnek, majd eliszkolt.
Mindebből a nagyközönség jó ideig semmit nem érzékelt, hiszen a beharangozott időben – szerdánként késő este – a Krónika-saga újabb, érdekfeszítő fejezeteivel ismerkedhetett meg. Gyanút legfeljebb az kelthetett, hogy az újságokból hirtelenjében eltűntek a dokumentumfilm-sorozattal foglalkozó írások, nem magasztalták, s nem is marasztalták el a „helyenkénti antimarxista szemlélete” miatt, mint korábban. Egyszerűen agyonhallgatták. Kivéve a televíziót, ahol viszont minden 1 órás adás után 20-25 perces kerekasztal-beszélgetés keretében magyarázták el a nézőknek, hogy mit láttak, s hogy amit láttak, azt hogy is kell helyesen értékelniük.
A 17. rész után viszont már nem következett sem a 18., sem a 20. De nemcsak a folytatás maradt el, hanem az indoklás is. Így a kronologikusan szerkesztett csonka sorozatban a második magyar hadseregnek még a roncsai sem érkeztek vissza. A jó emlékezetű, ám naiv nézők egy ideig tán abban reménykedtek, hogy kíváncsiságukat majd a „hamarosan megjelenő” Pergőtűz című kötetből kielégíthetik, hiszen a tévében az egyes adások után még a könyv borítóját is felmutatták. A kiadvány – talán mondanunk sem kell – nem jelent meg.
A film- és cenzúratörténeti szempontból is párját ritkító história előzményéhez szorosan hozzátartozik, hogy Sára Sándornak az interneten ma már bármikor megtekinthető monumentális filmkrónikája a maga idejében, az 1980-as évek elején a reveláció erejével hatott. Addig a Don-kanyart, a 2. magyar hadsereg sorsát – a rendező szavaival –„mély hallgatás”, pontosabban elhallgatás vette körül. Ez a megállapítás még akkor is helytálló, ha tudjuk, hogy 1961-ben archív felvételekből Bokor Péter Halálkanyar címmel készített – némiképp tendenciózus – dokumentumfilmet, s hogy évtizeddel később Nemeskürty István a Requiem egy hadseregért című osztályharcos kötetében „a fasiszta hódító hadsereg katonáit” átfazonírozta.
Így aztán „a szegényekből, a baloldaliakból és a nemzetiségekből” kiválogatott és „tudatosan halálba küldött” csapattest emlékeztetett az „újkori Mohácsra”. Ezen a manapság hadtörténészek által erősen vitatott értelmezésen Sára sem mozdított nagyot. Ám azzal, hogy 64 interjúalanyával – az ismertebbek közül az akkoriban jobboldaliként emlegetett Kéri Kálmán és Kádár Gyula vezérkari ezredesektől Boldizsár Iván karpaszományos őrmesteren át a munkaszolgálatos Zelk Zoltánig – külön-külön is végigmeséltette szovjetunióbeli élményeit, majd az emlékeiket egymásra vágva újra és újra feleseltette egymással, és valóban testközelbe hozta a történetet. S többé „hiába próbálták korlátozni a nyilvánosságát”, elhallgathatatlanná vált – tette hozzá Sárközi Réka filmtörténész A krónika humánuma című visszatekintő esszéjében. A korlátozás, mint látni fogjuk, gigászi feladat volt, mondhatni átfogó hadműveleti tervet követelt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
