Pavia, 1525: A csata, amely átírta a hadviselést - vagy mégsem?

2025. február 27. 08:12 Múlt-kor

Ötszáz év telt el azóta, hogy V. Károly csapatai Pavia külvárosában döntő vereséget mértek I. Ferenc francia király páncélos seregeire. Ez a győzelem nem csupán hadtörténeti fordulópontot jelentett, hanem megmutatta a korabeli hatalmaknak, hogy a kézi lőfegyverekkel felszerelt gyalogság képesek szembeszállni a középkor rettegett katonai erejével, a lehengerlő páncélos lovassággal, amely addig megállíthatatlanul tört előre, lándzsával szétzúzva az ellenséget. Noha a csata a hadművészet fejlődésének kulcsfontosságú állomása volt, ahogyan azt korábban megjelent cikkünkben is jeleztük, Franciaország évtizedekig igyekezett elhallgatni jelentőségét.

Nem eszik olyan forrón a kását

A paviai ütközete világossá tette Európa számára a lőfegyveres gyalogsági alakulatok meghatározó szerepét. Ez a felismerés messze nem volt jelentéktelen. Álex Claramunt, a Desperta Ferro kiadó gondozásában megjelent Pavia 1525 című tanulmánykötet szerkesztője ugyanakkor hangsúlyozza, számtalan mítosz terjedt el a csatáról. Mint kiemeli, az általa szerkesztett kötet alapvető fontosságú, hiszen a konfliktust többféle szemszögből mutatja be, nemzetközi szakértők közreműködésével – olyanokéval, akik különböző módokon kötődnek a harcoló nemzetekhez, Olaszországtól és Spanyolországtól, Franciaországig.

A legelterjedtebb tévhit, amelyet Claramunt cáfol, az, hogy a paviai csata a nehézlovasság végleges hanyatlását jelezte volna előre. Való igaz, hogy a francia nehézlovasokat (gendarme-okat) súlyos veszteség érte a császári kézi lőfegyverekkel felszerelt gyalogságtól, ám Claramunt szerint a lovasság szerepe még hosszú ideig meghatározó maradt. „Bár kétségtelen, hogy a spanyol arquebusierek lemészárolták a francia neházlovasságot, a lovasság, mint fegyvernem továbbra is a kor hadseregeinek nélkülözhetetlen és sokkoló ereje maradt” – fogalmaz.

A pavia melletti ütközet kijelölte a hadászati fejlesztések új irányát

A paviai csata világosan megmutatta, hogy a kézi lőfegyverek, különösen az arquebusok (korai tűzfegyverek) rendkívül hatékonyak a korábban szinte legyőzhetetlennek tartott francia nehézlovasság ellen. Ez a felismerés fontos fordulópontot jelentett a hadtörténetben, mivel ráirányította a figyelmet a gyalogság és a tűzfegyverek szerepére a csatamezőn. E tapasztalat alapján a Spanyol Monarchia továbbfejlesztette és megerősítette gyalogsági taktikáját, amely később a híres spanyol terciókban csúcsosodott ki. Ezek a terciók – a pikások, lőfegyveresek és támogató egységek kombinációjából álló alakulatok – hosszú időn át Európa egyik legfélelmetesebb katonai erejévé váltak.

Claramunt számos példát hoz fel a lovasság továbbélő szerepére. „V. Károly kiváló lovas hadsereggel rendelkezett – nehéz- és könnyűlovasokkal egyaránt –, akik olyan diadalokat arattak, mint az 1547-es mühlbergi csata” – említi, utalva arra az ütközetre, amelyben a császár erői szétverték a Schmalkaldeni Szövetséget. De a sor itt nem ér véget. „II. Fülöp spanyol és olasz lovassága az 1570-es években is jelentős fölényben volt a flamand háború kezdeti szakaszában, amit a mooki (1574) és a gembloux-i (1578) győzelmek is igazolnak” – teszi hozzá. Érdekességként kiemeli, hogy ezeket a sikereket – a közhiedelemmel ellentétben – klasszikus lándzsás lovassági rohamokkal érték el.

Claramunt újra hangsúlyozza: „Bár a gyalogság, különösen a terciók, meghatározó szerephez jutottak, a lovasság sem tűnt el a hadszínterekről. Bár már nem ők alkották a seregek gerincét, Európa-szerte megőrizték fontosságukat, sőt, a második világháborúig használták őket.” Példaként a lengyel kozákokat említi, akiket 1939 szeptemberében, hazájuk német megszállása után a Harmadik Birodalom erői ellen vetettek be.

Idan Sherer, a Negevi Ben-Gurion Egyetem Általános Történeti Tanszékének professzora és a tanulmány társszerzője így fogalmaz: „A paviai csata önmagában nem forradalmasította a hadművészetet. Különösen a premodern időkben ritka, hogy egyetlen ütközet alapjaiban változtasson meg mindent. Ugyanakkor megmutatta, ha tapasztalt gyalogság kezében van, az arquebus képes hatékonyan szembeszállni a nehézlovassággal. Pávia esetében ez spontán módon történt, de az események alakulása bizonyította e fegyverfajta fölényét.”

Nemzetek csatája, Pavia?

A második mítosz, amelyet Claramunt igyekszik eloszlatni, a spanyol csapatok jelentőségének lebecsülése V. Károly seregében. „Sokszor hallani, hogy a spanyolok kevesen voltak, és a győzelem a német lándzsások érdeme. Bár igaz, hogy a legnagyobb kontingenst Frundsberg német zsoldosai (tudecek) adták, nem szabad elfelejtenünk, hogy akkoriban nem léteztek modern értelemben vett nemzeti hadseregek” – magyarázza. Mind V. Károly, mind I. Ferenc serege rendkívül sokféle származású katonából állt. „A franciák valóban a nehézlovasság terén voltak fölényben, míg a spanyol gyalogság a császári sereg legtapasztaltabb és legmotiváltabb része volt” – teszi hozzá. A francia kontingens nagy részét valójában svájci és német zsoldosok alkották, miközben „olasz harcosok mindkét oldalon hasonló számban harcoltak”.

Claramunt a nemzeti szempontok túlhangsúlyozásának elkerülésére int: „A paviai ütközet nem értelmezhető nemzeti szempontok szerint – ez anakronizmus lenne, hiszen a nemzet fogalma csak évszázadokkal később jelenik meg, mint identitásképző fogalom. A spanyol terciók is sokszínű kontingensként működtek, még ha spanyol nyelvű tisztek vezették is őket.” Ez a megközelítés segíthet abban, hogy a csatát a maga összetettségében és történelmi kontextusában értsük meg.

Az abc.es cikke alapján.