Óriási vérveszteség volt a magyar sportnak az ifiválogatott 1956-os kintmaradása

2023. március 20. 08:20 Múlt-kor

A Hoffer József és Vincze Jenő irányítása alatt álló ifiválogatott szimbolikus időpontban, 1956. október 23-án este futott ki a Tottenham stadionjának gyepére, ahol 2-1-re kikapott az angol fiataloktól. A csapat és a stáb folyamatosan tájékozódott a budapesti eseményekről, latolgatták lehetőségeiket a forradalom történéseinek tükrében, de aggodalmuk itthon maradt családtagjaikért nőttön nőtt, ezért úgy döntöttek, hogy hazajönnek.

1956, Budaörs, vasútállomás: a felvétel a Prágán/Bécsen keresztül Melbournebe, a XVI. nyári olimpiai játékokra induló küldöttség búcsúsztatásakor készült. (Fortepan / Sárosi Imre)

Bécsig jutottak. Maroknyian – leginkább a stábtagok – felszálltak arra a Budapestre tartó autóbuszra, amely néhány nappal korábban Prágába szállította a melbourne-i olimpiára induló sportolókat, és most hazafelé megállt az ifistákért az osztrák fővárosban. Azonban a játékosok többsége (összesen 16 focista) úgy döntött, hogy még nem indulnak haza, hanem eleget tesznek a svájciak meghívásának. Így emlékezett vissza ezekre a napokra a kilencvenes években a csapat egyik tehetsége, Pázmándy Péter:

„Úgy volt, hogy hétfő reggel négykor indul a buszunk. Volt még néhány dollárunk, kértük, hogy miután szombaton tudtuk csak meg, hogy hajnalban indulunk, hadd halasszuk el az utazást huszonnégy órával. Azt a választ kaptuk, hogy nem lehet, a járműveknek kötött menetrendje van. Közben Takács József gyúró, Nagy doktor, a csapat orvosa és Hoffer Józsi bácsi úgy döntöttek, hogy hazamennek, már csak azért is, hogy körülnézzenek, mi a valós helyzet. Ne felejtse el, tizennyolc évesek voltunk, szinte még gyerekek. Közben Karl Rappan, a svájciak osztrák futballvezére üzent, hogy lekötött nekünk mérkőzéseket. Táviratozott értünk, hogy első ligás klubok szeretnének gálameccseket játszani ellenünk, a bevételt pedig felajánlhatnánk a Magyar Vöröskereszt javára. Tornatermekből átalakított, irodákból átrendezett szobaféleségekben aludtunk, hogy több jusson az otthoniaknak. S közben elég jól futballoztunk, megvertük a Grasshopperst, egy ötöst rúgtunk a Sant-Gallennek, csak úgy, mint a Neuchâtelnek. Locarnóban kilenc góllal nyertünk, az volt az utolsó meccsünk, ott dőlt el, hogy kint maradunk. Egészen odáig a hazatérést fontolgattuk.”

Itthon eközben a kommunista állambiztonság az ügynökein keresztül igyekezett folyamatosan tájékozódni a külföldön maradt vagy Nyugatra szökött magyar sportolók helyzetéről. „Meszlényi” ügynök 1956 decemberétől fogva több olyan jelentést is készített, amelyek segítségével a belügy pontosabb képet kaphatott az aktuális játékoshelyzetről:

„Nagy Marcell, az MLSZ ideiglenes vezetője elmondta, hogy szomorúan vették tudomásul, hogy az ifjúsági labdarúgó együttes felbomlott. Ez szerinte hihetetlen nagy veszteség, akit lehet, haza kellene hozni.”

Egy operatív tiszt feljegyzéséből az is kiderül, hogy az újonnan felálló kádári hatalom is komoly problémának tekintette – persze csak politikai, és nem sportszakmai szempontból – a több száz(!) magyar sportoló illegális Nyugaton maradását. Éppen ezért az itthon maradt magyar olimpiai bajnokokat kívánták felhasználni legitimációs törekvéseihez:

„Véleményem szerint két-három tekintéllyel bíró sportolót – ha anyagiak ellenében is – nyilatkoztatni kellene sajtóban és rádióban – gondolok itt Papp László ökölvívóra, Kárpáti Rudolf kardvívóra, Keleti Ágnes tornászra – az utóbbi napokban tért haza – és meg lehetne gátolni számos kiváló sportoló disszidálási szándékát és az általános rossz hangulatot, mely a sportolók élmezőnye között sajnos fennáll.”

Végül a Locarnóban a végleges kint maradás mellett döntő tizenegynéhány játékos a következő évek során a szélrózsa minden irányába szóródott szét, és olyan híres labdarúgócsapatokat erősített játékosként, majd edzőként is, mint a Barcelona, az Espanyol, az Anderlecht, az Eintracht Frankfurt, az Alkmaar, vagy éppen a Liège.

Eközben itthon „Meszlényi” ügynök tovább szaglászott a sportterületen dolgozó ismerősei között, akik közül Kalocsay Géza egykori labdarúgóval, akkoriban a Pécsi Dózsa edzőjével beszélgetett, és szerzett pontosabb információkat az ifisták svájci különítményéről:

„Kalocsay Géza dr. labdarúgó edző arról beszélt, hogy a magyar labdarúgást milyen nagy veszteség érte. Elsősorban nem a Honvéd és a többi nagy csapat kész játékosait sajnálja, hanem az ifjúságiakat. Ez szerinte éveken keresztül nem lesz pótolható. Értesülése szerint Vince Jenő arra törekedett, hogy a fiatalokon keresztül alapozza meg a jövőjét. Vincének Nyugaton a labdarúgó berkekben nincs túl ismert neve, Kalocsay értesülései szerint most is úgy kapott csak a Servettehez szerződést, hogy játékosokat vitt magával. Hat játékost vitt Vince oda magával, a többiek pedig szétszéledtek, de mindegyiknek az eladási árából ő megkapta a maga 10-30 százalékát. Tartott a fiataloknak egy olyan beszédet, melyben azt ecsetelte, ha hazatérnek, akkor itthon azonnal deportálni fogják őket a Szovjetunióba. Felhívta aztán a figyelmüket arra is, ha fiatalon kint maradnak, pár esztendő alatt állampolgárok lesznek és az illető ország nemzeti válogatottjában is játszhatnak. Így fejezte be: ahol a jólét, ahol a dohány – ott a haza.”

A Puskásékat követő labdarúgó-nemzedék legtehetségesebb tagjainak Nyugaton maradása több szempontból is óriási veszteséget jelentett (Fortepan / ETH Zürich)

Vincze Jenő az Újpest játékosaként tagja volt az 1938-as világbajnoki keretnek is, ahol többek között pályára lépett a házigazda olaszoktól elszenvedett döntőben is. A tűpontos, lapos indításai miatt a Guruló becenevet kapó támadó a forradalmat követően a genfi Servette edzője lett 1959-ig, majd a rivális Basel kispadján ült 1961-ig. Nyugat-Németországban halt meg 1988-ban. A forrásban említett hat játékos közül végül hárman maradtak hosszabb időre a Servette-nél: a fentebb idézett Pázmándy Péter 1968-ig, Makai Dezső egy szezonnyi kitérővel szintén 1968-ig, Németh Valér pedig egészen 1974-es visszavonulásáig. Utóbbit később be is választották az egyesület Hírességek Csarnokába.

A Puskásékat követő labdarúgó-nemzedék legtehetségesebb tagjainak Nyugaton maradása több szempontból is óriási veszteséget jelentett, és jelent természetesen mindmáig Magyarország számára. Sportszakmai szempontból hiányuk középtávon jelentett hatalmas csapást a magyar labdarúgásnak. Nem mintha nem büszkélkedhettünk volna varázslatos képességű labdarúgókkal a hatvanas években is, de az Aranycsapat pótlására szánt 1956-os ifiválogatott krémje nagyon is hiányzott azokhoz a sikerekhez, amelyek talán túlmutattak volna az 1962-es vagy 1966-os világbajnokságok egyébként semennyire sem szégyellnivaló eredményein is.