Múlt-kor.hu

Múlt-kor bolt: Itt vásárolhatsz termékeinkből 》
„Ölünk. Gyilkolunk” – magyar írók az első világháború frontjain

„Ölünk. Gyilkolunk” – magyar írók az első világháború frontjain

2022. február 20. 09:55 Réger Ádám

Az első világháború magyar irodalmának alkotásai rendkívül sokszínűek: találhatunk közöttük a háború történéseitől kataklizmát váró jóslatokat, hazafias buzdító, lelkesítő szövegeket, a borzalmak közepette a lélek apró rezdüléseit figyelő elmélkedéseket, az emberi veszteségek miatt moralizáló írásokat, szociográfusi pontossággal jegyzett riportokat, rezignált elemzéseket, bölcs jóslatokat és mindezeket parodizáló műveket is. Szépíróink közül többen is teljesítettek a fronton szolgálatot; haditudósító volt például Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc, s mi több: az ő első felesége, Vészi Margit is. Balázs Béla, Hamvas Béla, Szép Ernő és Tersánszky Józsi Jenő eleinte önkéntes honvédként vett részt a harcokban, Sík Sándor tábori lelkészként szolgált, Csáth Gézát pedig rövid ideig katonaorvosként foglalkoztatták, de besorozták Gyóni Gézát, Tamási Áront és Karinthy Frigyest is.

„Ölünk. Gyilkolunk”

Molnár Ferenc 1916-ban Egy haditudósító emlékei című könyvében adta közre másfél éves frontszolgálata alatt készített jelentéseit. Gyakran elhangzik vele kapcsolatban, hogy csak tisztes távolból – a frontvonal mögül – szemlélte a harcokat, és tudósításaihoz az információkat a tisztektől szerezte. Ez nem bátortalanságának a bizonyítéka, nála is a sajtóhadiszállás hivatalos működési mechanizmusa miatt történtek így a dolgok.

A hadsereg főparancsnoksága alá tartozó csoportba rendelt írók és festők ugyanis nem vettek részt közvetlenül hadi cselekményekben – csak röviddel azok után tájékozódhattak az érintett tisztektől, és a helyszíneket is csak közvetlenül a harcok után kereshették fel (bár még ekkor is kerültek életveszélyes helyzetekbe). Molnár Ferenc tudósításai – amennyire a műfaj és a kor sajtófőnökei engedték – szépirodalmi jellegűek voltak, riportszerűséggel kevésbé jellemezhetők.

A Hofmann-hadtestnél című írásában így ecseteli a háborús tudósítás nehézségeit: „Nem lehet a háborút hazaírni. Aki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, amit leírok, olyan, mint boldogtalan ifjú levele a nőhöz, aki végleg mást szeret. És mégis újra meg újra megpróbálom, Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a ceruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írniakarás húszéves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza – mérföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galíciából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt, ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, túrások, fakeresztek közt, ahol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek…”

A komor tudósítások mellett helyenként derűs történeteket is megörökít: az egyikben két katona esetét meséli el, akik a galíciai hegyekben eltévedtek, és elszakadtak az osztaguktól. Amikor visszatértek állomáshelyükre, büszkén jelentették, hogy térkép segítségével találtak vissza, és magabiztosan mutattak egy viseltes atlaszt, amelyről csak utólag derült ki, hogy Borsod-Abaúj megye térképét tartalmazta.

Vészi Margit életrajzírói rendre kiemelik merészségét (megemlítik, hogy lóháton vágtatott a frontvonalban, rendszeresen meglátogatta a lövészárkokat, érdeklődött a harci eszközök és járművek iránt). Világháborús tudósításaiból szintén kiderül, hogy a haditudósító is kerülhetett életveszélyes helyzetbe. Riportjaiban – a mai olvasó számára kissé érzelmesnek tűnő stílusban – hajmeresztő helyzetekről számolt be. Az égő Európa címűben például így:

„Mi ez? Előttem az út sárga talajában érthetetlen módon, látszólag minden külső ok nélkül, egy barna tölcséralakú kis lyuk mélyed be a szemem láttára. És ott pár lépéssel távolabb még egy! Milyen különös, mi lehet ez? Valami sír, elsikít a fülem mellett. És hirtelen, mintha valami távolfekvő, éppen nem aktuális dolog volna, csodálkozva feldereng bennem: hiszen itt ellenséges golyók csapnak le! A következő pillanatban szinte gépiesen lehajolok – kiások egyet, csak éppen egyet emlékül ezekből a furcsa golyókból. Hiszen az enyém – nekem szánták!

– De az Isten szerelmére, nagyságos asszony, mi jut eszébe? Gyorsan, gyorsan előre! – kiált a mögöttem haladó tiszt, félig nevetve, félig haragosan. Csakugyan, hiszen itt nem okos megállni. Gyerünk tovább. Kár, még egyszer szeretettel nézek vissza a kis gödör felé, ahová a nekem szánt golyó szíves volt lecsapódni.”

Csáth Gézát az elsők között hívták be katonaorvosi szolgálatra, előbb a déli frontra, majd a keleti hadszíntérre került, de morfiumfüggőségére a hadseregben is fény derült, emiatt később zárt kezelésre utalták. Az egyre rosszabb állapotban lévő írót ugyan szabadságolták, de a hadi kötelékből nem sikerült kikerülnie. Egyik jellegzetes megfigyelése – 1916-ból – a vidéki Magyarország akkori helyzetébe enged bepillantást. Április 6-án, unokatestvérének, Kosztolányi Dezsőnek címzett levelében írta: „A napokban vonultak be itt a 44-50 évesek. Szívszaggató látvány volt. Ez a község, amelyből a 39. gy. e. zöme került ki. Minden 3. családnak elesett halottja van. A háborút itt sokkal jobban látni, mint Pesten. Mert nem találkozhatsz három emberrel, hogy azok közül valakinek apja, fia, vagy testvére el ne esett volna.”

Gárdonyi Géza már a háború kitörésének pillanatában vizionálta a háborúban érintett családok tragédiáját. 1914. augusztus 15-én ezt jegyezte naplójába: „A katonák milliószámra marsolnak. Lovasok elöl, oldalt és hátul. Ágyúk közbül és szuronyerdő. Danolnak. Harmatcsepp nem hull annyi egy éjjel a földre, mint amennyi könnycsepp az otthonmaradtak szeméből. A katonák marsolnak, danolnak. És az éjnek nincs annyi feketesége, mint amennyi feketeség lenne kiterítve, az a sok posztó és krepp, ami egy év múlva az özvegyeken és árvákon lesz látható. A katonák marsolnak, danolnak.” Őt magát nem, de fiát a frontra vezényelték, sok elbeszélését fia beszámolója alapján írta, aki szerencsésen hazatért a keleti hadszíntérről.

Babits Mihály és Tömörkény István is hozzátartozóik révén érezték közel magukhoz a háború iszonyatát. Móricz Zsigmond önkéntes haditudósítóként maga is járt a fronton, számos riportja, tudósítása és novellája született ennek kapcsán, de legszűkebb családi környezetében is történtek tragédiák. Móricz Sándor idegsokkot kapott, Móricz István pedig elesett az olasz fronton. Megrázó az a levelezőlap, amelyet nem sokkal halála előtt Móricz István írt testvérének: „Egy 22 km fronton 40 000 olasz hulla. Zsiga! Tudod-e mi ez? Ilyet elképzelni nem lehet. […] A gránátok hullanak, mint a záporeső. Te Zsiga, egy-egy lehullott gránát olyan nehéz, hogy alig bírom felemelni. […] Remeg a föld az ágyútól, 20-30.000 puska ropog. Ölünk. Gyilkolunk. Állunk. Ők pusztulnak. Csuda, Zsigám. Itt az olasz hadszíntér legborzalmasabb csatájában.”

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

„Ölünk. Gyilkolunk” – magyar írók az első világháború frontjain

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2022. tél: A szeretet mártírjai

Ízelítő a Magazinból

További friss hírek

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra