Népe számára mindig kívülálló maradt az utolsó orosz cárné
2018. szeptember 25. 16:55 Múlt-kor
A vég kezdete
1917 augusztusában Miklóst (akit ekkoriban már csak „Romanov Miklós” néven emlegettek hivatalosan) és családját az Uráltól keletre lévő Tobolszkba vitték, ahol a volt kormányzói rezidencián laktak meglehetős kényelemben. A novemberi bolsevik hatalomátvételt követően őrizetük szigorúbbá vált, és egyre gyakrabban merült fel a lemondatott cár bíróság elé állítása. 1918 márciusában a büntetés szigorításaként a katonákéval megegyező fejadagokra korlátozták a család étkezését, és szolgáik nagy részétől is meg kellett válniuk. Áprilisban Miklóst, Alekszandrát, valamint az egyik hercegnőt, Mariját átszállították Jekatyerinburgba, a „különleges rendeltetésű háznak” nevezett Ipatyev-házba, amely korábban egy helyi kereskedő lakhelye volt. A vérzékenysége miatt az utazást nehezen viselő Alekszej és nővérei májusban követték őket.
A házat a bolsevikok kétszeresen körbekerítették, és szigorú őrizet alatt tartották a családot: kevés engedélyezett szolgájuk is kizárólag kereszt- és apai nevükön szólíthatta őket, és tilos volt az oroszon kívül más nyelvet beszélniük. A ház ablakainak nagy részét letakarták, és a szabadon hagyottakon is tilos volt kinézniük vagy jelezni a külvilág felé – ekkor már halálbüntetés terhe mellett. A házban és körülötte fegyveresek álltak őrt, és több külső állásból is géppuskák néztek a ház felé. A bolsevik őrök saját szórakoztatásukra igyekeztek válogatott módokon kényelmetlenné tenni a család életét.
Július közepére a város körüli helyzet egyre romlott a bolsevikok számára – a laza antikommunista szövetségbe tömörült „fehér” csapatok, köztük a Csehszlovák Légió egyre közeledtek Jekatyerinburg felé. Lenin és köre nem engedhette meg, hogy a cár és családja a hozzájuk hű erőkhöz kerüljön. Habár közvetlen bizonyíték nem maradt fenn, minden bizonnyal a legfelsőbb körökből is jóváhagyásra került a kivégzés. Az 1918. július 16-áról 17-ére virradó éjszaka Miklóst és családját felébresztették azzal az ürüggyel, hogy biztonságosabb helyre szállítják őket. A ház pincéjébe vezették őket, ahol először azt mondták nekik, hogy le lesznek fényképezve.
Vérengzés és kegyeletsértés
Eközben megérkezett a holttestek elszállításához rekvirált teherautó, valamint a megbízható kommunistákból álló kivégzőosztag. Az őrök parancsnoka felolvasta a kivégzésről szóló határozatot, amely Miklós családjának „Szovjet-Oroszország ellen folytatott támadását” nevezi meg a büntetés okaként. Az aprólékosan összeállított „programhoz” – a kivégzőosztag minden tagjának megvolt, hogy kire kell lőnie – nem tartották magukat: a kaotikus kivégzés mintegy 20 percnyi pánikszerű vérengzésbe torkollott.
A kivégzőosztag minden tagja Miklóst vette célba, aki azonnal életét vesztette. A használt fegyverek egy része még fekete lőporral működött, így hamar átláthatatlan füst töltötte meg a termet, mire a kivégzők felismerték, hogy a család és a szolgák nagy része még életben van. Alekszandrát az őrök egyik vezetője lőtte fejbe, közben azt az utasítást kapták, hogy a további zaj elkerülése érdekében szuronnyal, illetve puskatussal végezzenek a többi áldozattal. Ez sem ment könnyen, mivel a gyermekek ruháiba jelentős mennyiségű gyémántot és értékes ékszert varrtak, amely a lövedékektől és a pengéktől is megvédte őket.
Miután megbizonyosodtak a cári család és a velük maradt néhány szolga haláláról, a holttesteket elszállították egy előre kiválasztott, használaton kívüli bányába a város közelében. Miután a levetkőztetett holttesteket elhelyezték és leöntötték kénsavval, rájöttek, hogy a járat nem olyan mély, mint gondolták. Egy másik, távolabbi bányajárathoz akarták átszállítani a maradványokat, azonban útközben a mocsaras terepen elakadt a teherautó, így végül az osztag tagjai helyben elásták a holttesteket, némelyiket összeégetve.
A ködösítéstől a kanonizációig
A fehérek nem sokkal később elfoglalták Jekatyerinburgot, azonban a tömegsírt nem találták meg. A polgárháborút követően a szovjet rendszer évekig ködösített a Romanov-család sorsát illetően: Miklós kivégzését elismerték, Alekszandra és a gyermekek sorsáról azonban rendszeresen mást állítottak. Az Ipatyev-házat a forradalom 60. évfordulója közeledtével, 1977-ben lebontották – az eltelt évtizedek során kegyhellyé vált a cári családról megemlékezők számára, akik rendszeresen hagytak különféle tárgyakat a közelében. A cári család nyughelyét végül 1979-ben találta meg egy csoport amatőr nyomozó, akik titokban tartották felfedezésüket a kommunista rendszer bukásáig. 1991-ben a holttestek közül ötöt exhumáltak és megvizsgáltak, majd a cárok hagyományos nyughelyén, a szentpétervári Péter-Pál székesegyházban helyezték el 1998-ban. Alekszej és egyik nővére – pontos kiléte bizonytalan, a legtöbb szakértő szerint Marija – külön eltemetett maradványait 2007-ben találták meg nem messze a tömegsírtól.
A kivégzések ténye napjainkig megosztó témakor az orosz közéletben: a cári rendszer kétségtelenül durva és autokratikus volt, ráadásul egy vesztes háborúba vezette a legyengült birodalmat. Az orosz ortodox egyház az évek során a kanonizáció egyre magasabb fokaira emelte a család tagjait, mint keresztény vértanúkat. A kérdés, amely talán örökké foglalkoztatni fogja a téma iránt érdeklődőket: elkerülhették volna sorsukat a Romanovok, ha Alekszandra cárné másként kormányoz férje távollétében?
Támogasd a 
szerkesztőségét!
