Nem volt képes elfelejteni szerelmét, elkészíttette életnagyságú másolatát a bécsi festő

2020. május 8. 16:09 Múlt-kor

A múzsáját és szerelmét feledni képtelen Kokoschka különös lépésre szánta el magát: 1918. júliusában Hermine Moos müncheni játékbaba-készítőtől rendelt egy életnagyságú figurát Mahler arcával.

Július 22-én már vissza is küldte a fej előzetes mintáját, amellyel elégedetlen volt – nem hasonlított eléggé a nőre. Továbbra is lelkesen és udvariasan közölte további kívánságait Moosszal:

„Ha Ön képes kívánságaimnak megfelelően kivitelezni e munkát, oly varázslattal átverni engem, hogy amikor látom és hozzáérek, azt képzelem, hogy álmaim nője áll előttem, akkor drága Moors kisasszony, örökké az adósa maradok az Ön találékonyságának és női érzékenységének, ahogy azt már korábbi beszélgetésünkből gondolhatta.”

Kokoschka számos részletes rajzzal és egy életnagyságú olajfestménnyel is ellátta a babakészítőt, 1918. augusztus 20-án pedig azt írta neki levélben: „Tegnap küldtem egy életnagyságú rajzott szerelmemről, és arra kérem Önt, gondosan másolja, és váltsa valóra. Ügyeljen különösen a fej és a nyak méreteire, a bordákra, a fenékre és a végtagokra. És vegye figyelembe a test vonalait, pl. a nyak és a hát vonalát, a has ívét. Arra kérem, tapintásom hadd leljen élvezetre azon helyeken, ahol a zsír- vagy izomrétegek hirtelen inas bőrré válnak. Az első réteghez (belül) kérem, finom, göndör lószőrt használjon; egy régi kanapét vagy hasonlót kell vásárolnia, fertőtleníttesse a lószőrt. Aztán, efölé, tollal tömött zsebek rétege jöjjön, vattával a fenékhez és a mellekhez. Számomra mindennek a lényege egy olyan élmény, amelyet magamhoz tudok ölelni!”

Egy decemberi levélben afelól érdeklődött: „Ki lehet nyitni a száját? Vannak benne fogak és nyelv? Remélem.”

A bábu végül csak 1919 februárjára készült el. Február 22-én Kokoschka arra kérte Moost, küldje el neki. Megérkezését követően így írt: „A lázas várakozás állapotában, mint amikor Orfeusz szólította vissza Eurüdikét az alvilágból, kiszabadítottam Alma Mahler képmását csomagolásából. Ahogy a napfényre emeltem, az emlékeimben róla őrzött kép életre kelt.”

A festő ezután szolgáját azzal bízta meg, terjessze a báburól olyan híreszteléseket, amelyekből a bécsiek azt hiszik majd, hogy valódi nő – például azt, hogy már kocsiutat is tettek a városban, vagy hogy páholyt bérelt neki az operában. A művész a másolattal folytatta az Alma Mahlerről készített festmények sorát is.

Kokoschka szerelme a bábu iránt azonban viszonylag hamar, néhány hónap után elmúlt. Arra panaszkodott, hogy a szőnyegszerű borítás nem életszerű. Az Anna Mahler-utánzat végzetét egy, a festő rezidenciáján tartott ünnepély hozta el:

„Felbéreltem egy kamarazenekart az Operából. A zenészek, formális ruházatban, a kertben játszottak, mellettük a barokk szökőkút vizei hűtötték a meleg esti levegőt. Egy szépségéről híres és igen mélyen kivágott ruhát viselő velencei kurtizán követelte, hogy láthassa szemtől szemben a Csendes Asszonyt, riválisnak gondolva őt. Úgy érezhette magát, mint a macska, amikor az ablaküvegen át próbál elkapni egy pillangót – egyszerűen nem értette. Reserl [Kokoschka cselédje] úgy parádézott a bábuval, mintha egy divatbemutatón lenne, a kurtizán pedig arról kérdezgetett, a babával alszom-e, illetve, hogy hasonlít-e valakire, akit szerettem. Az este során a bábu végül elvesztette fejét, és vörösborral is le lett öntve. Mind részegek voltunk.”

Másnap egy járőröző rendőr be talált pillantani a kapukon a kertbe, és látta a földön fekvő meztelen nőalakot, amelyet mintha vér borított volna. Azonnal berontott a házba, a gyilkost keresve, amíg Kokoschka meg nem mutatta neki, hogy nem valódi emberről van szó. A gyilkosság ténye annyiban valóban fennállt, hogy a tivornya során a festő jelképesen is megölte imádata tárgyát: ezután megszabadult a drágán elkészíttetett bábutól.