Nem sokon múlt, hogy az 1838-as árvíz négy évtizeddel később megismétlődjék

2021. február 26. 17:12 Múlt-kor

Az ismert pesti árvizek több száz éves történelemre tekintenek vissza. 1267-1268 telén a Nyulak szigete, a mai Margitsziget került víz alá. A középkorban a városfalak védelmet nyújtottak az ár ellen. A lakosság gyarapodása miatt azonban – ahogyan Giltner Andor: Budapest árvízvédelem címmel a Budapest 1967/6. számában megjelent cikkéből kiderül – a falak bizonyos részeit lebontották, az árvízvédelmi vonalakon pedig hézagok keletkeztek.

A korban nagy társadalmi és politikai vita övezte az árvíz elleni védekezést. Az 1839-1840-es országgyűlés ez előző évi sokk után nem meglepő módon napirendre tűzte a folyamszabályozás ügyét. Az e célra felállított országos bizottság – ahogyan az Kaján Imre: A Soroksári Duna-ág elzárása és az 1876. évi árvíz című tanulmányából kiderül – a Duna szabályozására 8 948 149 forintot irányzott elő. Miután az összeg elhangzott, a törvényhozás le is vette a kérdést a napirendről. Pest, Buda, Pest megye és az országos költségvetés hozzáállása egy valamiben egyezett: mindannyian igyekeztek minél nagyobb hányadot a többi érintett félre hárítani.

A védekezés finanszírozása mellett legalább akkora figyelem vette körül a kivitelezés mikéntjét. Az országgyűlési tárgyalásokkal párthuzamosan a mérnöki tervek megvitatása is megkezdődött. Ennek kulcseleme a Soroksári Duna-ág elzárása volt, ami ellen – az olcsó vízi útját féltő – Pest megye, a ráckevei koronauradalom és Pest városa is tiltakozott.

Megoldás helyett 25 év csend következett, amiben erősen része volt az 1848-as forradalom kitörésének és leverésének is. A főváros fejlődése és a kereskedelem, közlekedés kibővülése új igényeket teremtett, és korszerű vízi utakat, kikötőket kívánt. Nekikezdtek a rakpartok kiépítésének, elsőként a Dunagőzhajózási Társaság a Lánchíd két oldalán 300 méter hosszú, raktárokkal felszerelt kőpartot alakított ki.

A rakpartépítés körüli munkálatokat Reitter Ferenc főmérnök vezette, aki a terveket tanulmányozva rámutatott, amíg nem gátolják meg a jégtorlaszok keletkezését, addig a védtöltések építése, valamint a város terepszintjének felemelése nem védi meg a várost az árvíztől.

Reitter ekkor állt elő a Pestről kiindulva a Tiszáig vezető és a nagykörút helyére tervezett hajózócsatornák ötletével. Utóbbi ugyan nem valósult meg, de Reitter érdemének tudhatjuk be, hogy a fővárosi Duna-szakasz szabályozását ismét témává tette, és felhívta a figyelmet a fővárosra leselkedő veszélyre. Az új szabályozási tervek 1870-re el is készültek, és törvényt is hoztak a szabályozás végrehajtásáról.

Ismét aktuálissá vált a legvitatottabb pont, a Soroksári Duna-ág elzárásának kérdése is. A mérnökök véleménye is megoszlott, volt, aki ettől függetlenítette a védekezés sikerét, más úgy tartotta, ezen áll vagy bukik Budapest árvízvédelme. A partmenti települések továbbra is kitartóan ellenezték a tervet, a vízi út elzárása ugyanis számukra azt jelentette, hogy terményeiket nem tudták volna a jól fizető pesti piacokra szállítani. A magyar és a külföldi szakértők javaslatára végül az elzárást az elágazás alatt kb. 3 kilométerrel hajtották végre.

A viták ekkor már másfél éve folytak, télen pedig a jégtorlasz és az árvíz veszélye egyre nagyobb nyugtalanságot keltett, hiszen mindenki tisztában volt vele, akárhányan és akárhány oldalról állják körbe a mérnökök a tervasztalokat, az nem fogja megállítani az áradást.

1872 nyarán végül megindultak a munkálatok. A Duna-ágat egy kővel teli hajó elsüllyesztésével elzárták, zsilipet és gátat építettek. 1876 januárjában megalakult a fővárosi árvízbizottság, és megtették a szükséges óvintézkedéseket, mentőtársulatokat szerveztek, menhelyeket jelöltek ki, vészjelekben állapodtak meg.

Az 1875-1876-os tél vastag jégtakarót hozott a Dunára, a február 26-án 767 cm-nél tetőződő áradást az ercsi és a Budafok alatti jégtorlasz okozta. Az 1838. évi – 1029 centiméteres vízálláson tetőző – vízözön után az 1876-os volt a második legnagyobb, ami a katasztrófa utáni árvízvédelmi intézkedések főpróbáját is jelentette egyben.

Az új árvízvédelmi létesítmények megállták a helyüket. Pest belterületi részei vízmentesek maradtak, egyetlen helyen, a mai Újlipótváros területén álló ipartelepeket védő Viktória-gát szakadt át. A jeges víz a Szent István körút környéki, ekkor még ritkán lakott városrészt öntötte el.

A budai oldalon a Rácváros, a Víziváros alacsonyabb részei szintén víz alá kerültek, Újlakon és Óbudán a víz szabadon hatolt be, csak csónakkal lehetett közlekedni, több mint ötezer embert ki kellett költöztetni. Az összes kilakoltatott 19 400 fő többségét azonban a vízmentes pesti oldalról kellett kimenekíteni, mert ők olyan pincelakásokban laktak, ahol a heteken át tartó magas vízállás megemelte a talajvízszintet.

Összességében az 1875-ig elvégzett munka helyességét igazolta a februári árvíz. A soroksári árvízkapu körül azonban 1876 tavaszán sem csillapodtak a kedélyek. Ráth Károly főpolgármesterhez naponta kapta a névtelen leveleket, melyeket németül írtak, és magyar káromkodásokkal tűzdeltek tele. Tüntetés is szerveződött a Lánchíd hídfőjéhez, ezt azonban a rendőrség leszerelte.