Múlt-kor.hu

Nem jelentett veszélyt az uralkodóra, mégis lefejezték Martinovics Ignácot

Nem jelentett veszélyt az uralkodóra, mégis lefejezték Martinovics Ignácot

2020. május 20. 18:34 Múlt-kor

Martinovics Ignác II. Lipót besúgójából vált a 18. század végére tökéletesen korszerűtlen abszolutista rendszer ellenségévé. Az általa irányított szervezkedést szűk három hónap alatt leleplezték. A beszervezettek száma közelről sem lett volna elegendő a rendszer megdöntésére, Ausztria császára és Magyarország királya, I. Ferenc mégis a véres megtorlás mellett döntött.

„A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítának kapitány Pelcz mellé (így beszélé ezt nekem maga Pelcz), ájultan dőlt el, s Pelcz elébe álla, hogy többé semmit se lásson. A többi egy ütésre veszett. Laczkovicsnak igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét. (…) Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott bekötötték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét.

A kopasz koponyáról lecsúszott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gratiát reményle. De szemeit ismét bekötötték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek.” Kazinczy Ferenc költő és nyelvújító így írta le a magyar jakobinus mozgalom vezérének, Martinovics Ignácnak és négy társának dicstelen végét, amely 1795. május 20-án teljesedett be Budán.

Az 1755-ben született, délszláv felmenőkkel rendelkező Martinovics Ignác a pesti piaristáknál tanult, majd belépett a ferences rendbe. Az 1778-ban áldozópappá szentelt magas műveltségű, több nyelven írni-olvasni tudó Martinovicsot azonban jobban érdekelték a természettudományok és nehezen tudott megbarátkozni a szigorú kolostori regulákkal. A nyugtalan természetű ferences szerzetes végül Bukovinába „szökött”, ahol egy lengyel herceggel bejárta fél Európát. Lembergben végül teljesült az álma: az egyetemen taníthatott.

Lemberg viszont túlságosan messze volt a becsvágyó Martinovicsnak, aki bécsi, budai oktatói állást szeretett volna magának szerezni. A dékáni méltóságig jutó ferences szerzetes, akit ekkor már más európai egyetemeken is számon tartottak, azonban hiába kilincselt, munkát nem kapott, így végső elkeseredésében és a karrierépítés reményében 1791-ben II. Lipót császár besúgója lett.

A jövőbeli tudományos karrier érdekében Martinovics, akit Lipót udvari kémikussá nevezett ki, lelkes „beépített ügynökké” vált, és szorgalmasan jelentett a bécsi udvar által gyanúsnak és felforgatónak vélt szabadkőművesekről, akiknek vezetőjével, Gyurkovics Ferenccel sikerült bizalmas kapcsolatot kiépítenie. Lipót császár, a munkaadó azonban 1792-ben váratlanul meghalt, és az új uralkodó, I. Ferenc nem tartott igényt a szolgálataira. Az elkeseredett Martinovics ekkor saját ura, a konzervatív abszolutizmust erőltető, a polgári átalakulás ellen küzdő I. Ferenc ellen fordult.

Martinovics korábbi kapcsolati tőkéjét kihasználva 1794 tavaszán két titkos szervezetet hozott létre: a mérsékeltebb, Sigray Jakab által vezetett Reformátorok Társaságát, amely az országgyűlési képviselet kiterjesztését, nemzeti függetlenséget, az egyházi birtokok szekularizációját tűzte zászlajára, valamint a francia forradalom eszméin alapuló, radikálisabb Szabadság és Egyenlőség Társaságát.

A két szervezet főigazgatója maga Martinovics Ignác volt, aki forradalmi kátékban foglalta össze céljaikat, amelyek a Szabadság és Egyenlőség Társaságát tekintve valóban alapjaiban változtatta volna meg a fennálló társadalmi és politikai rendszert. A Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Laczkovics János által igazgatott Szabadság és Egyenlőség Társasága többek között az uralkodó, a klérus és a nemesség minden kiváltságának megszüntetését, a jobbágyok birtokjogainak törvénybe iktatását, a sajtószabadság és a közteherviselés bevezetését tűzte ki célul.

A mozgalomhoz nagyrészt fiatal nemesi, polgári származású értelmiségiek csatlakoztak, de a beszervezettek száma három hónap elteltével sem haladta meg a 2-300 főt, azaz komoly veszélyt nem jelentett a fennálló rendszerre nézve. Martinovicsot 1794 júliusában tartóztatták le Bécsben, becsvágytól hajtva eltúlozta vallatóinak az általa létrehozott szervezet jelentőségét.

A per a nyilvánosság kizárásával folyt. A bíróság 1795 áprilisában hozott ítéletet. A magyar jakobinusok közül tizennyolc perbe fogottat felségsértésért és hazaárulásért halálra ítéltek. Közülük végül tizenegyen – köztük Kazinczy Ferenc is – kegyelmet, azaz fővesztés helyett várfogságot kapott.

Martinovicsot, Szentmarjayt, Laczkovicsot, Hajnóczyt és Sigrayt 1795. május 20-án a budai Generális-kaszálón, a mai Vérmezőn fejezték le. Martinovicsnak végig kellett néznie társai kivégzését. Szolárcsik Sándorra és Őz Pálra, akik ugyan nem a vezetők közé tartoztak, de olyan vehemensen képviselték a bíróság előtt a francia forradalmi eszméket, hogy „megjavulásukra” az ítészek nem láttak esélyt, június 3-án ugyancsak a Vérmezőn sújtott le a bakó.

A kivégzetteket titokban temették el, hamvaikra csak 1914-ben találtak rá Budán, a mai Szilágyi Erzsébet fasor és Kútvölgyi út sarkánál álló egykori katonai temetőben.

Nem jelentett veszélyt az uralkodóra, mégis lefejezték Martinovics Ignácot

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2020. tavasz: Halálos tudomány

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra