Nem illett kapatosnak lennie a századforduló magyar bankárainak

2020. november 25. 16:59 Múlt-kor

Egy banktisztviselői klub alapító szándéka, amelyről A Hon című politikai napilap egyik 1872-es számában tudósított, talán éppen a bővérű mulatozást volt hivatva meggátolni, vagy éppen kontroll alatt tartani: „Néhány banktisztviselő „Tiszviselő-kör” czím alatt oly egyletet akar alakítani, melynek czélja lenne az egyes tagoknak oly gyülekezési helyül szolgálni, mely társas- és zeneestélyek, tudományos előadások stb. rendezése következtében őket a kávéházi élet terhes szüksége alól felmenti”.

„Az lesz még csak a heccz: ha majd a bankárok is sztrájkolnak!” (Borsszem Jankó, 1904)

Bár szórakozni csak pedánsan lehetett, más „huncutság”, úgy tűnik, megfért a banktisztviselői munkakörrel. A Pesti Napló egyik 1913-as számában, a rövid híreknél a következő történetet osztotta meg olvasóival: „Két év előtt nagy feltűnést keltett Solti László szegedi banktisztviselő eltűnése. A Tisza partján megtalálták kalapját, amiből öngyilkosságra következtettek. Eltűnésekor megindultak a kombinációk és megállapították, hogy Solti amerikai párbaj áldozata lett. A budapesti rendőrség napokig hajszolta ellenfelét, akivel állítólag egy fővárosi 17 éves úrileány miatt párbajozott volna. Izgalmas nyomozás után Solti jelentkezett Szegeden és elmondta, hogy tréfából eszelte ki az egész históriát s mialatt a lapok elparántálták, ő Abbáziában üdült.”

Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.

Banki állás ide vagy oda, Solti úr nem nagyon zavartatta magát, hogy egy kis időre felültette a hatóságokat. Amíg a derék nyomozók dolgoztak, Solti a horvát tengerparton, az Isztriai-félsziget északkeleti részén lévő Abbáziában élvezte a kék tengert és a napot. A helyszín a banki szakma magas társadalmi presztízséről árulkodik: az 1910-es években Abbáziába utazni és ott nyaralással tölteni az időt, kevesek kiváltsága volt, amelyet zömmel csak az Osztrák-Magyar Monarchia társadalmi elitjéhez tartozók engedhettek meg maguknak.

Az abbáziai tengerpart a mai Hotel Istra környékén (1904)

Abbáziáig azonban el kellett jutni valahogy, ennek első lépcsőfoka pedig egy sikeres álláspályázat volt. Egy bankintézetbe történő felvétel gyakran személyes ajánlásokon alapult, és a bankok leginkább az erős középosztálybeli gyökerekkel rendelkező fiatal jelölteket részesítették előnyben. A jelölt magasabb társadalmi rétegből való származása egyfelől garanciát jelentett a pénzintézetnek, hogy az illető a jövőbeli munkahelyén nem esik a sikkasztás bűnébe, másfelől, hogy a jelentkező rendezett pénzügyi és családi háttere némi biztosítékot nyújthatott a munkáltatónak a lelendő alkalmazott jó modorát és jellemét illetően. A magyar banktisztviselők között a 20. század első felében felülreprezentált volt a földbirtokosi, illetve az államhivatalnoki családból származók aránya, ez Magyarországon körülbelül 30 százalékot tett ki a Nyugat-Európában átlagos 15 százalékkal szemben.

A Pesti Magyar Kereskedelmi bank aulája

A származás és az ajánlás mellett a leendő „bankfiúnak” szép és pontos kézírással kellett rendelkeznie. A feletteseik ugyanis nem nézték jó szemmel a gyakori javítgatásokat a banki könyvekben, mert ezek a korrekciók egyes esetekben a banki könyvelésben elkövetett csalásokat is takargathattak.

Ha egy tizennyolc-húsz év körüli fiatalembernek sikerült bejutnia egy pénzintézetbe, lelkiismeretes munkájával és jó magaviseletével megteremthette maga számára a folyamatos fejlődést és a munkahelyi ranglétrán való előrejutás lehetőségét. A világ kinyílt az ifjú banktisztviselők előtt. A kor politikai élclapja, a Borsszem Jankó egyik, 1911-es számában olvasható, „A bankfiú” című játékos költemény a következőképpen festette le a fiatal bankemberek életét:

„Ki mindig vidám és hiú,
Oh nagyszerű a bankfiú.
Jelen van itt-ott, mindenütt,
Eszik nagyúri bő menüt.”

A kulináris élvezetek mellett jutott pénz a megfelelő öltözékre is. A pénzintézetek ugyanis szigorúan megszabták a munkahelyi dresszkódot, és a bank falain kívül is illett jól kinézni. Így szól tovább a vers:

„Szmokingja finom és selyem,
Nem rendel ő, csak jó helyen.
Szabója Eszterházyé is,
És egyszerű a matézis:
Hisz havi százhúsz koronábúl
Úgy él, hogy szinte belekábul.”

A vers rejtett gúnyeleme a 120 korona, amely természetesen semmire nem volt elég a századfordulós Budapesten, így a versben említett csekélyke összeg minden bizonnyal a bankban dolgozó, frissen felvett, a hierarchia alján lévő ifjoncok hetvenkedő magatartását hivatott kifigurázni. Ám bankfiúk joggal „nagyították fel” a valódinál sokkal impozánsabbra pénztárcájuk méretét, hiszen az idő nekik dolgozott. Egy hosszabb munkatapasztalattal rendelkező pénzintézeti tisztviselő havonta átlagosan 2000-4000 korona között keresett, amely már tisztes megélhetést nyújtott neki és a családjának.

Hogyan lettek a „banki fiúk” a sport nagykövetei a századfordulón? Mire szolgált egykor a „panaszkönyv”? Miként köthetett egy banktisztviselő házasságot a 20. század hajnalán? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára.