Nélkülözés, korbácsolás és trükkös kérdések – hogyan nevelkedtek a spártai gyermekek?

2017. december 13. 16:06

Az ókori Görögországban Spárta neve egyet jelentett az elsöprő katonai erővel. A városállam egész működése tulajdonképpen egyetlen cél alá volt rendelve, nevezetesen hogy egy ütőképes haderőt tudjanak kiállítani minden körülmények között. Ennek alapja a gyermekkortól kezdett katonai nevelés volt, amelynek hatékonyságáról valószínűleg az árulkodik a legjobban, hogy a spártai szigor még napjainkban is ismert fogalomnak számít.

Bár a széles körben elterjedt legenda, miszerint a beteges vagy gyengének tűnő újszülötteket lehajították a Taigetosz hegyéről, valójában nem igaz, a spártai nevelés ténylegesen a születéstől kezdődött. Plutarkhosz szerint az „idétlen vagy nyomorék” csecsemőket egy völgybe helyezték és magukra hagyták. Ez csak kevéssel volt jobb a szakadékba hajításnál, lévén a kisgyermekekre vagy az éhhalál vagy a rabszolgasors várt ezután. Ez azonban még nem volt spártai sajátosság, hiszen a gyermekek „kitevése” valamennyi görög városállamban bevett gyakorlatnak számított.

A felnevelésre érdemesnek tartott spártai fiúk hétéves korukig édesanyjuknál nevelkedtek. Erre az időszakra sem a család melege volt a jellemző, hiszen anyjuk nem ölelhette meg őket és születésüktől kezdve rendszeresen egyedül hagyták őket a sötétben, hogy így tanuljanak meg szembenézni a félelemmel és a magánnyal.

Amikor betöltötték hetedik életévüket, a fiúkat a katonai kaszárnyákba vitték, ahol megkezdődött a tényleges kiképzésük. Egy felügyelő szigorú utasításai szerint tanulták meg a lopakodás, a fegyverforgatás, a vadászat és a harcászat művészetét. A folyamatos edzés mellett elsajátították a matematika, a zene és a filozófia alapjait is – bár egy spártai felnőtt korára sem válhatott igazi zenésszé vagy filozófussá, úgy vélték, hogy ezek az ismeretek előnyt jelentenek a csatatéren is.

12 éves koruktól rendszeresen kirakták őket a vadonba, mindenféle ruha és élelem nélkül, rákényszerítve őket, hogy maguk teremtsék meg a túlélés szükségleteit. A fiúkat lényegében arra bíztatták, hogy vadásszanak, harcoljanak vagy akár lopjanak másoktól – vagy egymástól –, de ha valakit rajtakaptak, amint éppen lop, azt kegyetlenül megverték. Előfordult az is, hogy két fiút egy verembe helyeztek, hogy harcoljanak meg a küzdőtér közepére helyezett darab sajtért.

Az esti vacsoránál a felügyelő trükkös kérdésekkel vizsgáztatta a fiatal spártaiakat, úgy mint „Ki a legerősebb a csapatotokban?” vagy hogy „Miért fontos, hogy matematikát tanuljatok?”. A kérdésekre gyors, érveléssel alátámasztott és szellemes válaszokat kellett adni. Aki pedig kudarcot vallott ebben, annak lábára ostorcsapásokat mértek, így akár napokra képtelenné téve őket arra, hogy napközben vadásszanak vagy lopjanak.

A spártai fiatalok 20 évesen váltak nagykorúvá és teljes értékű állampolgárrá – de csak azután, hogy kiállták az egyik legkegyetlenebb próbatételt. Minden évben, a Diamastigosis nevű ünnepen a felnőtt kor küszöbére érkezett fiúkat kiállították a nyilvánosság elé és korbácsolni kezdték őket. A fiataloknak nem szabadott kifejezniük a fájdalmukat és lényegében azon kellett versenyezniük, hogy ki bírja a legtovább a kínzással felérő próbatételt. Akik korán feladták, azok csak a spártai középréteg tagjai lehettek és nem részesültek teljes polgárjogban.

Akik ezen is túl estek, igazi spártaiakká váltak. Ekkor azonban még továbbra is a kaszárnyákban kellett élniük, egészen harminc éves korukig, amikor is elég éretté váltak ahhoz, hogy megházasodjanak és saját családot alapítsanak – vagyis új katonákat termeljenek a városállam számára. Egészen hatvan éves korukig a spártai hadsereg tagjai voltak, ezt követően azonban a város törvényei szerint visszavonultak az aktív katonai szolgálattól.

Hasonlóan a fiúkhoz, a lányok is a családjuktól elszakítva nevelkedtek. Nekik szintén meg kellett tanulni a lándzsavetést, a birkózást és a fizikai fájdalmak elviselését, hiszen az akkori vélekedés szerint, csak egy spártai anya tud életet adni egy erős spártai gyermeknek.