Sok hamis legenda kering az orosz történelem egyik legjelentősebb, német származású, nagy tehetségű uralkodónőjének szerelmi és magánéletéről. Katalin azonban nem volt leszbikus, nem volt szodomita, nem volt nimfomániás, csupán egy asszony volt, korabeli nőideál, aki úgy élt, ahogy akkoriban a felvilágosodás korának uralkodói általában. Nem szervezett orgiákat, sem „gárdapartikat”, egyszerre sohasem volt több férfival kapcsolata. Ha férfi lett volna, akkor az a tény, hogy uralkodóként szeretőket tart, a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Az utókort az hökkentette meg, hogy ezt nőként tette. Nem titkolta szeretőit, és a kortársak nem is tekintették erkölcstelennek a dolgot. Szeretni akart, és arra vágyott, hogy őt is viszontszeressék, ebben olyan volt, mint bármely más ember. Bár kétségtelen, hogy uralkodónői pozíciója ehhez igen kedvező lehetőséget biztosított. Szeretőit egy „Kis-Ermitázsnak” nevezett privát lakosztályban helyezte el, és lényegében velük élt addig, amíg kapcsolatuk valamely okból meg nem romlott, a viszonyra soha nem kényszerítette őket. Orlov kivételével általában egy-két évet töltött aktuális kedvesével. A nagy kivétel Patyomkin volt, akivel kapcsolatuk megszűnése után is alapvetően szoros baráti köteléket tartott fenn egészen annak haláláig. Szerelmeivel bőkezű volt: címekkel, rangokkal, pénzzel, birtokadománnyal halmozta el őket, mert megtehette, de soha nem vásárolta meg a szerelmüket.

Amikor Poroszországban, a kicsiny Anhalt-Zerbtsi Hercegség Stettin városában 1729. április 21-én megszületett Sophie Auguste Friderike, kevesen gondolták, hogy a Fiecke hercegnőnek becézett kislányból rövid idő alatt a korszak egyik legnagyobb birodalmának uralkodónője lesz. Jöttének túlságosan nem örültek, hiszen mindenki fiúgyermeket várt, bár édesapja, a nem túl gazdag Keresztély Ágost nagyon szerette leányát. Édesanyja, Johanna Elisabeth frivol, utazgatós életmódjáról volt nevezetes, a korabeli kalandornőnek a rossz nyelvek szerint valójában II. Frigyes porosz uralkodó volt az édesapja. Ám tegyük hozzá, Keresztély herceg sohasem kételkedett saját apaságában.

Későbbi férjével, Karl-Peter Ulrichhal Sophie először Eitinben találkozott 1739-ben, ahol a Holstein-ház tagjai jöttek össze, hogy az egyik rokon sorsáról tárgyaljanak. Sophie-ra Péter nagyon rossz benyomást tett, a fiú satnya, lobbanékony, részeges, előnytelen külsejű, ellenszenves ember benyomását keltette, s a hercegnő leírta naplójában, reméli, hogy ehhez az emberhez nem lesz soha semmi köze. A sors nem így akarta. Karl-Petert ugyanis – akiben Nagy Péter vére folyt – az Orosz Birodalom akkori uralkodónője, Oroszországi Erzsébet az országába hívatta, áttérítette pravoszlávvá, és Pjotr Fjodorovics néven az örökösévé tette. A cárevicsnek a trón majdani betöltése érdekében menyasszonyra volt szüksége. Bonyolult diplomáciai játszmák után a választás Sophie hercegnőre esett. 1744. január elsején érkezett meg a „visszautasíthatatlan ajánlat”, az a bizonyos levél, amelyben az orosz uralkodónő felszólítja Johanna Elisabethet, hogy lányával együtt haladéktalanul induljon Szentpétervárra.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. nyár számában olvasható.