Moszkva alatt megfagyott a német villámháború
2020. október 2. 18:18 Múlt-kor
Késés, kifáradás, hideg és kudarc
A német hadvezetés 1941. október 2-án indította meg egységeit Moszkva ellen, bő egy hónappal később, mint az Halder terveiben korábban szerepelt. A meginduló Tájfun hadműveletet a vezérkari főnökén diadalmaskodó, csalhatatlan katonai stratéga szerepében tetszelgő Adolf Hitler a következő szavakkal kommentálta: „Ma elkezdődik az utolsó nagy, döntő csata.”
A németek a jól bevált villámháborús receptre támaszkodtak: az előre törő páncélos ékeknek harapófogóba kellett zárniuk az ellenfelet, elvágva azt az utánpótlástól, majd a gyalogságnak kellett volna felőrölnie a maradék ellenállást. A Vörös Hadsereg azonban keményen ellenállt. Az egy hónapos késlekedés végül kritikussá vált, mert nemcsak a szovjet fegyverek, hanem az időjárás is a Wehrmacht ellen dolgozott.
Október közepére a hatalmas esőzések miatt sártengerré változott a teljes közép frontszakasz, a páncélosok és a szállítójárművek egyszerűen elakadtak. A német támadás 80 km-re Moszkvától megállt. A német vezérkarban felvetődtek olyan gondolatok, hogy le kellene fújni az offenzívát és a következő évre halasztani Moszkva bevételét, de senki sem akart Hitlernek ellentmondani. A Vörös Hadsereg tehát nem lélegezhetett fel, mert a német hadigépezet november közepén a fagyok beköszöntével újra megindult.
Gyakran találkozni azzal az állítással, hogy 1941. szeptember 14-én a Tokióban tevékenykedő szovjet kém, a német Richard Sorge arról tájékoztatta Sztálint, hogy Japán nem támadja meg a Szovjetuniót addig, amíg a németek el nem foglalták Moszkvát.
Általános vélekedés, hogy ez az információ mentette meg Moszkvát, mivel így a Vörös Hadsereg nagy létszámú csapatot – amelyeket a legtöbbször jól felszereltként és magasan képzettként írnak le – csoportosíthatott át a Távol-Keletről Moszkvához.
Ezt azonban történelmi mítosznak kell tekinteni, amely ferdítéseken és túlzásokon alapszik. Sorge valójában azt derítette ki, hogy Japán (amellyel egyébként április 13-án megnemtámadási szerződés jött létre) nem támadja meg a Szovjetuniót, hacsaknem az „nagy számban csoportosítja át csapatait keletről.”
Összességében három hadosztálynyi csapat került átcsoportosításra 1941 októberétől decemberéig a Távol-Keletről Moszkva közelébe, a többi összevont csapat a Szovjetunió közelebb eső vidékeiről érkezett, és messze nem elegendő létszámban. Szovjet túlerő valóban előfordult a kritikus pillanatokban és helyeken, azonban az állítás összességében nem állja meg a helyét: a levéltárakban elérhető statisztikák szerint 1941. december 1-jén a szovjetek 576 500 katonát és 574 harckocsit tudtak bevetni a német Közép Hadseregcsoport ellen, amely ekkor 1,2-1,9 millió emberrel bírt, 1800 harckocsi és rohamlöveg kíséretében. A németek háromszoros létszámbéli fölényben voltak tankok tekintetében.
A sár megfagyott, a lánctalpak alatt újra szilárd lett a talaj, az erő azonban elfogyott. A Wehrmacht ugyanis villámháborúra készült a Szovjetunióban, a német katonák nem rendelkeztek megfelelő téli ruházattal, kimerültek voltak, a fegyverek és a harci járművek nem bírták a tartós, gyakran mínusz harminc fokos hideget. Ennek ellenére december 2-án egy német egységnek sikerült 8 kilométerre megközelítenie Moszkvát, ennél közelebb viszont nem jutottak a szovjet fővároshoz.
December 5-én ugyanis a szovjet haderő, amiről a németek azt feltételezték, hogy a Wehrmachthoz hasonlóan a kifulladás szélén áll, az időjárás enyhülését kihasználva ellentámadást indított. A friss szovjet távol-keleti alakulatok december végére 100, de helyenként 250 km-re nyugatra tolták vissza a németeket.
A moszkvai csatában a Wehrmacht veszteségei (250-400 ezer katona) a megszokottnál súlyosabbak voltak, csakúgy, mint az elvesztett vagy megsemmisült fegyverzet és hadianyag mennyisége. A Vörös Hadsereg ugyan a város előtti csatákkal együtt 600 ezer főt veszített, de sikerült szétoszlatnia a Wehrmacht legyőzhetetlenségének mítoszát.
A német villámháborús tervek kudarcba fulladtak, a szovjet állam túlélte a megsemmisítőnek indított német csapást. Berlin fölött sötét fellegek gyülekeztek: a náci Németország egy számára ismeretlen terepre tévedt; hosszú, kimerítő háborúra kellett, hogy felkészüljön, amely már nagyobb részben a rendelkezésre álló ember- és nyersanyag mennyiségétől, és a gyárak kapacitásától függött. Németország hátrányba került.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
