Mit tekintettek „igaz háborúnak” a középkorban?
2018. szeptember 5. 08:28 Múlt-kor
Gyakorta felmerülő kérdés, hogy ha a középkori Európában annyira fontos volt a keresztény tanítások szerinti élet, mégis miként lehetséges, hogy ennyi háború és egyéb konfliktus zajlott a kontinensen ebben az időszakban. Amint azonban a kor meghatározó teológusainak írásaiból kiderül, a középkor embere egyáltalán nem tartotta a keresztény értékrendtől idegennek a hadviselést.
Az emberi természet része (?)
A hadviselés, mint sok minden más, különféle értelmezéseken ment keresztül a világtörténelem során. Napjainkban szükséges rosszként vagy visszaszorítandó gonoszként is tekintenek rá sokan, annyi azonban tény, hogy Európára ma már nem jellemző a mindennapos fegyveres konfliktus. A középkorban, mint tudjuk, ez egészen másképp volt – különböző szinteken, a helyitől a nemzetköziig meglehetősen gyakran zajlottak kisebb-nagyobb háborúk. Hogyan viszonyulhattak ehhez az emberek?
E kérdéshez a középkori gondolkodásra és politikai kultúrára talán a két legnagyobb hatással lévő személy, Hippói Szent Ágoston (354-430) és Aquinói Szent Tamás (1225-1274) írásait érdemes megvizsgálni.
Ágoston az ember bűnbeesésének következményeként tekintett a háborúra. Szerinte a bűnbeesés előtti időben az emberi társadalom rendezett és békés volt, minden ember természeténél fogva engedelmeskedett „a béke kötelékeinek”, a versengés pedig nem létezett. E körülmények között nem volt szükség sem a kényszerítő jellegű államra, hogy a helyes irányba terelje az embereket, sem az „erővel való versengésre”, amely az önös érdekek érvényesítésére való rendezetlen törekvés eredménye.
Az emberiség bűnbeesésével és a két városra való osztásával (Ágoston „Isten városáról” című művében) azonban a háború visszavonhatatlanul bekerült az emberi viszonyok rendszerébe. Ez Ágoston szerint azért történt, mert az emberi város lakói –akiket Isten városának lakóitól az különböztet meg, hogy földi javakra és mások feletti uralomra vágynak – felfedezték, hogy egyéni és csoportos erőszak segítségével jobban elérhetik céljaikat. Más szóval sikeresen törekedhettek igazságtalan és romlott céljaik felé a háború által. Ágoston tehát alapvetően a bűn következményének tekintette a háborút – az ember Isten elleni lázadása és saját bűnös önzése folyományának. Talán nem meglepő módon a háborús állapotot gyakoribbnak is tekintette, mint a békéset. Ágoston úgy gondolta, a háború az a természetes és normális állapot, amelybe a bűnbe esett emberiség leereszkedett; a béke, amikor létrejött, aligha volt több egy szünetnél a folyamatos erőszakos konfliktus és versengés közepette.
Ágoston azonban amellett, hogy a bűnbeesés következményének tekintette, egyúttal a bűnre szabott büntetésként és orvosságként is gondolt a háborúra. Büntetésnek tekintve úgy érvelt, a háború által előidézett fájdalom, szenvedés és veszteség a méltó jussa az emberi városnak, amelynek lakosai eleve erkölcstelenek, és lázadnak Isten ellen. Orvosságként értelmezve azt írta, a háború mód az erkölcstelenek és lázadók fenyítésére, azaz a jobb belátásra térítésükre. Saját szavaival:
„(…) az ellenségtől szenvedett sanyart és csapásokat az isteni gondviselésnek kellene tulajdonítaniok, mely hadakkal szokta az emberek romlott erkölcseit megrendíteni s megjavítani, s hasonlókép a halandók jámbor s dicséretes életét is hasonló gyötrelmek által szokta megkisérleni, és a kisérletet kiállottakat vagy jobb hazába szólítani, vagy még e földön továbbra is bizonyos cél miatt megtartani (…)”
Ágoston számára tehát a háború a bűnösök megbüntetése és a bűnbánás és megjavulás felé történő elmozdításuk módja volt. Abban az esetben, ha nem idézett elő ilyen változást a bűnösben, szolgálhatta a kisebb, de szintén fontos másik célt, az igaztalanok legyőzését és erkölcstelen tetteik elkövetésétől való visszatartásukat.
Egy másik szinten Ágoston a közös „közbenső értékek” elérésének eszközét is látta a háborúban. Eme értékeket az állam mind az emberi város, mind Isten városa számára biztosította: a béke, az egyetértés, az anyagi szükségletek kielégítése, a támadásokkal szembeni biztonság és a rendezett társadalmi érintkezés. Ágoston azt ugyanis elvetette, hogy az állam alkalmas az arisztotelészi vagy a cicerói értelemben vett „közös jót” szolgálni, azaz a jó életet, az erényt vagy a tökéletességet előmozdítani az emberek körében. Mindössze annyi lehetséges érvelése szerint, hogy a két város lakói feltételes egyetértésbe bocsátkoznak korlátozott számú közös érték mentén, amelyeknek „közös haszna” van.
Ennek megfelelően Ágoston számára az állam morális célja mindössze „a biztonság és az elegendőség” biztosítása. E kontextusban a háború egy minőségében más orvosságként is szolgál a bűnbeesés következményeire: egyszerre eszköze a nem tökéletes, de erkölcsileg még védhető állam külső támadásokkal szembeni védelmének, valamint az Ágoston által „földi békének” nevezett állapot helyreállításának. Mivel a biztonság és a földi béke elősegítik az Istennel való minél bensőségesebb kapcsolatra való keresztény törekvést, úgy gondolta, az e célból folytatott háborúk nem csupán törvényesek, de időről időre „könyörtelenül szükségesek” is.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
