„Mindenki a saját ellenállói szerepét emlegette, miközben forradalmár egy sem akadt”

2015. szeptember 29. 10:50 MTI

A Göncz Árpád Alapítvány által a Francia Intézetben rendezett eseményen Anne-Marie Maskay, a budapesti francia nagykövetség ideiglenes ügyvivője hangsúlyozta: a konferencia címében is szereplő fogalmak mellett Göncz Árpád személyiségével és életművével kapcsolatban még hármat kell kiemelni: a demokráciát, a liberalizmust és az Európa iránti nyitottságot. Azt mondta, az egykori államfő mindvégig azon munkálkodott, hogy Magyarország visszanyerje helyét a demokratikus európai nemzetek sorában, liberális látásmóddal tevékenykedett, általános nyitottsága pedig "túlmutatott a nemzet határain".

Mintaszerűen testesítette meg a nemzet egységét - mondta  Göncz Árpádról Kende Péter, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A történész arra hívta fel a figyelmet, hogy a pártállam ellenzékében széleskörű egyetértés volt arról, minek kell véget vetni, és uralkodott "valamiféle konszenzus" arról is, mit kell létrehozni. "Minden intézmény annyit ér, amennyit az emberek, akik működtetik" - jelentette ki, hozzátéve, hogy Göncz Árpád, Antall József néhai miniszterelnök és Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke "három oszlopa a magyar demokrácia elindításának". Göncz Árpád igazi plebejus politikus, illetve nem is politikus "magunk között szólva" - mondta a volt köztársasági elnökről Lengyel László közgazdász a tanácskozáson.

A nyolcvanas-kilencvenes évek legfőbb konfliktusairól szólva azt emelte ki, hogy a szocializmus lebontása idején nem volt egyértelmű, "mi a rendszer és mit kezdjünk vele", és utóbb mindenki a saját ellenállói szerepét emlegette, miközben forradalmár egy sem akadt. Lehetett volna az NDK-ban választott forradalmi utat követni - kizárva a közéletből a rendszer működtetőit - vagy a dél-afrikai megbékélési utat, ehelyett Magyarországon mindmáig nem sikerült lezárni ezt a vitát. További ellentétként említette a politikai elit és a társadalom elkülönülését, valamint az eliten belüli vitákat, például a népi-urbánus konfliktust, amely többé-kevésbé máig tart.

Majtényi László alkotmányjogász, egykori ombudsman, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke a negyedszázaddal ezelőtti és a mostani helyzetet elemezve arra jutott, hogy amint erre lehetőség nyílik, "konzervatív, helyreállító alkotmányozásra" van szükség. Ez pedig csak "az alkotmányos baloldal és az alkotmányos jobboldal közös műveként készülhet el" - fogalmazott. A konferencia egyik kerekasztal-beszélgetésén Jeszenszky Géza volt külügyminiszter arról beszélt: akkoriban a kívánalmak között szerepelt, hogy legyen pártsemleges az államfő, a közszolgálati apparátus és a külpolitika is, de mindmáig egyik sem vált valóra.

Az akkor a parlament külügyi bizottságának tagjaként, majd 1994 és 1998 között külügyminiszterként tevékenykedő Kovács László (MSZP) szerint a magyar diplomácia a nyolcvanas években azt használta ki, hogy a Kreml egy ideig az egymást váltó pártfőtitkárok utódlásával, nem az itteni történésekkel foglalkozott, és már 1981-ben bizalmas beszélgetésekbe kezdtek a Nyugathoz való közeledésről. Azt mondta: amit az MDF-kormány megtehetett, azt megtette a magyar diplomácia céljainak eléréséért. A következő négy évben pedig nagy segítséget jelentett, hogy a szocialisták és szabaddemokrata koalíciós partnerük között nem volt érdemi vita külpolitikai kérdésekben - tette hozzá. A külügyi bizottság alelnöki tisztét 1990 és 1994 között szabaddemokrata politikusként betöltő Szent-Iványi István szerint az elmúlt negyedszázadban soha nem volt olyan kedvező külpolitikai helyzetben az ország, mint 1989-1990-ben. Akkor a magyar külpolitika jól használta ki az eufória és optimizmus egy-másfél éves korszakát - fogalmazott -, aminek az Öböl-háború, majd a délszláv fegyveres konfliktus vetett véget.

A rendszerváltás gazdasági hátteréről rendezett kerekasztal-beszélgetésen Kádár Béla, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki 1990 és 1994 között a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere volt, azt hangoztatta: páratlanul nehéz feladat volt egyszerre végrehajtani a gazdasági válság kezelését, a modellváltást és a demokratizálást. Megjegyezte: a rendszerváltoztatás folyamatában jogászok és politikusok vitték a prímet, "a gazdaság nem kapott szerepet". Akkoriban nem volt egyetértés sem a helyzet megítélésében, sem abban, hogy milyen terápiára van szükség - tette hozzá. Az Antall-kormány megalakulása idején az ország "centikre volt" a fizetésképtelenségtől, de minden parlamenti párt egyetértett abban, hogy a fizetőképességet mindenképpen meg kell őrizni - idézte fel a jegybankelnöki posztot 1990 és 1991, valamint 1995 és 2001 között is betöltő Surányi György egyetemi tanár.