Milyen volt rabszolgának lenni az ókori Rómában?
2015. március 9. 08:48 Csernus Szilveszter
Rabszolgatartó rabszolgák
Amíg Róma uralma nem terjedt túl Latiumon, a nagycsaládi naturálgazdálkodás keretei között a rabszolgáknak nem sok szerep jutott. Bár Veii etruszk város i. e. 396-os elfoglalása révén nagyszámú rabszolga került Rómába, a gazdasági viszonyok lényegében nem változtak Itália meghódítása után sem. A rabszolga inkább a házközösség tagja volt, és helyzete a család gyermekéhez hasonlított, a házközösségi kultusz révén sírhelye ugyanúgy vallási helynek számított, akár egy szabadé, sőt a rabszolga ura helyett jognyilatkozatot tehetett, ám ezt csak féloldalas szerződéseknél engedték, ugyanis urának kötelezettségeket nem, csak jogokat szerezhetett.
A pun háborúk nem csak Róma nagyhatalommá válásában jelentettek mérföldkövet, az archaikus gazdálkodás is átalakult, a rabszolgák ebben az időszakban áramlottak a birodalomba. Ennek következtében alakult ki a 30-50 hektár nagyságú villa rustica, amely a leghatásosabb gazdálkodási formának bizonyult. A Gracchusok reformjai még megkísérelték a kisparaszti birtokok megmentését, de Róma gazdasága végérvényesen a rabszolgák termelésétől kezdett függeni.
Ahogy fejlődésnek indult a római gazdaság, úgy lett eleinte a rabszolgák helyzete is kedvezőbb. Hogy kihasználják a rabszolga vállalkozási kedvét, esetleg tehetségét, az úr különvagyont, ún. peculiumot engedett át rabszolgája részére, amelynek keretében az kereskedelmi ügyleteket folytathatott, a hasznon pedig urával osztozott.
A rabszolga peculiumába további rabszolgák is beletartozhattak, azaz a rabszolga is tarthatott rabszolgákat (ezeket ún. al-rabszolgáknak, servus vicariusnak hívták). Ez a vállalkozó-rabszolga már szerződéseket is köthetett a különvagyon erejéig, amelyek peresíthetetlenek voltak, azaz az állam ezeket nem "védte meg", betartásuk a két fél becsületén múlott. A rabszolgatartó tulajdonjoga azért megmaradt, a peculiumot indokolt esetben visszavonhatta.
A latifundiumon dolgoztatott, helyzetükkel elégedetlen rabszolgák a késő köztársaság idején három felkelést (i. e. 135-132, 104-100, ill. 73-71) is kirobbantottak. Az első kettő Szicíliában tört ki, nem véletlenül: a "Földközi-tenger éléskamrájának" tartott sziget termékeny földjein sokszor már azért is megbüntették a robotoló rabszolgákat, ha szólni mertek; ezt elégelte meg az Eunus, majd Salvius vezetése alatt felkelő több százezer rabszolga. De ahogy Szicíliában, úgy Itáliában is néhány év alatt Róma helyreállította a rendet, amit a szökött trák gladiátor, Spartacus alatt harcoló hatezer, a Via Appia mentén keresztre feszített rabszolgafelkelő teteme jelzett.
Az Augustus császár nevével fémjelzett Pax Romanát Róma aranykoraként szokás számon tartani. Ekkorra a villa rusticák helyét a latifundiumok vették át, ahova a győztes háborúk folyamatosan szállították a rabszolgákat. Ebben az időben a birodalom hozzávetőlegesen 50 milliós lakosságának 25-30%-a volt rabszolga, tehát a termelés javarészét ők végezték.
Az Augustus-kori Róma gyarapodásából a rabszolgák nemigen részesülhettek. Az első princeps idején született meg az a közismert rendelet, amely szerint, ha az úr gyilkosság áldozata lett, a vele egy fedél alatt lakó, vagy éppen kíséretében tartózkodó rabszolgákat ki kellett végezni, hacsak urukat nem a saját életük veszélyeztetésével próbálták megmenteni. (senatus consultum Silanianum). A császárkor emellett egy sor olyan rendelkezést is hozott, amely korlátozta a rabszolgák feletti korlátlan rendelkezést: büntették a rabszolga ok nélküli megölését, sőt túlzott kegyetlenkedésnél annak eladására kényszerítették tulajdonosát.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
