Milyen szerepet játszott Tisza István az 1918-as „nagy összeomlásban”?

2018. október 31. 19:57 Múlt-kor

Az előadások sorát Maruzsa Zoltán nyitotta meg, aki Tisza István utolsó hónapjáról és magáról a merényletről beszélt. Elmondásából kiderült, hogy az egykori miniszterelnök (Tiszát még 1917. júniusában lemondatta IV. Károly) még ekkor is aktívan kereste a megoldási lehetőségeket az egyre inkább elharapódzó válság közepette. Tisza politikai terveiről szólva Maruzsa elmondta, hogy Tisza belpolitikai célja egy „nagykoalíciós” nemzeti egységkormány létrehozása volt minden parlamenti párt összefogásával. Erre azért lett volna szükség Tisza meglátása szerint, mert az antanthatalmak csak egy stabil kormánnyal voltak hajlandóak tárgyalóasztalhoz ülni, így a mielőbbi béke megkötéséhez ez elengedhetetlen lett volna. A külpolitika terén Tisza ekkoriban a területvédelem fontosságát hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy a cári Oroszország bukásával Románia és Szerbia már nem számíthat a  nagyhatalmak számottevő katonai támogatására, így a magyar haderő képes lehet az erdélyi és délvidéki támadások feltartóztatására. Szemben Károlyi nézeteivel – aki a románokkal próbált egyezkedni – Tisza a szlovákok és a horvátok képviselőit hívta volna tárgyalásra, mert úgy vélte, az újonnan szerveződő csehszlovák és jugoszláv állam elnyomja majd ezen népek nemzeti törekvéseit.

A következő előadások a Monarchia 1918 őszi összeomlását járták körül. Először Hatos Pál beszélt a háborúba belefáradt magyar társadalom radikalizálódásáról, amelynek végkifutása volt az október végén lezajlott őszirózsás forradalom. Elmondta, hogy a háború négy éve lényegében összetörte a középosztály anyagi biztonságát, aminek következtében az államot működtető hivatalnokréteg egyre inkább szembefordult a kormányzattal. Ezt követően az Ausztriából érkezett kutató, Tamara Scheer mutatta be, hogy miként élték meg az októberi eseményeket a Monarchia másik felében, a társfőváros Bécsben.

Végül Révész Tamás ismertette meg a hallgatóságot az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlásának lépéseivel és nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy mindezt nemzetközi összehasonlításba helyezze. Ebből kiderült, hogy a Központi Hatalmak helyzete látszólag egész előnyös volt 1918-ban: Oroszország összeomlott, az olasz-frontot sikerült áttörni még 1917. októberében és a német, illetve osztrák-magyar csapatok minden fronton ellenséges területen álltak. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ez az előnyös helyzet valóban csak látszólagos volt. A katonaság körében egyre inkább rendszeressé váltak a dezertálások, az úgynevezett rejtett-sztrájkok (amikor a katonák „elfelejtettek” visszamenni az egységeikhez), vagy akár a lázadások is. A háború végét kikényszeríteni próbáló német támadás a nyugati fronton – vagy éppen Ausztria-Magyarország piavei offenzívája – kudarcba fulladt. 1918 őszén a Központi Hatalmak csapatai már visszavonulóban voltak valamennyi fronton.

Előadásának második részében a Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla nevezetes mondata („Soha többé katonát nem akarok látni!”) nyomán kialakult történelmi képpel foglalkozott. Elmondta, hogy Linder álláspontja a valóságban nem tükrözte a Károlyi-kormány álláspontját a katonák leszerelését illetően és alig egy héttel később le is mondott a hadügyminiszteri székről. A frontról hazatérő magyar hadsereg leszerelése kapcsán két fontos megállapítást tehetünk. Egyrészt csak a haderő kisebbik része érkezett vissza szervezetten az országba, így a katonák többsége meg sem jelent már a leszerelő-állomásokon. A másik pedig, hogy a Károlyi-kormány a katonák leszerelése során mindenben követte az Osztrák-Magyar Monarchia még 1917-ben elfogadott tervezetét, amelynek értelmében a hadsereg legfiatalabb korosztályait még fegyverben is hagyták.

Szarka László előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy a közös megoldás helyett, miért következett be az 1918-as szakítás a magyarság és a nemzetiségek között. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy Tisza István – egyebek mellett apja politikájával is szakítva – részben szembefordult a korábbi évtizedek nacionalista, elnyomó nemzetiségi politikájával és a magyarosítási törekvésekkel. Politikájában az 1868-as nemzetiségi törvényes következetes végrehajtását célozta meg és a kisebbségi nyelvi jogok helyreállítása mellett foglalt állást. Ugyanakkor ő is ragaszkodott az egy politikai nemzet gondolatához és az egyes nemzetiségek fejlődését továbbra is egy egységes állam keretein belül képzelte el. Második kormányzása idején ezért többször is tárgyalásokat folytatott a nemzetiségek – elsősorban a horvátok – képviselőivel. A Tisza-féle, megbékélést célzó politika azonban csak félsikereket hozott, így a megegyezés esélye 1918-ra minimálisra csökkent.

Katona Csaba az 1918-as ősz „alulnézetét” mutatta be a korabeli naplók és emlékiratok alapján. Ebből kiderült, hogy a magyar nép – szemben például az egységesen katasztrófaként megélt Trianonnal – rendkívül megosztottan viszonyult a korabeli eseményekhez. Példákon keresztül mutatta be, hogy a polgárság egy része számára az őszirózsás forradalom a szabadság és a modern Magyarország reményét hozta el. Ugyanakkor természetesen voltak, akik már a kezdetektől elítélték vagy felelőtlennek tekintették a Károlyi-kormány politikáját.

Kovács Dávid Tisza István egyik legnagyobb ellenfelét, Jászi Oszkárt mutatta be, körbejárva, hogy miként is értékelte a polgári radikálisok vezére a Habsburg Monarchia felbomlását. Jászi ugyanis Trianon utáni munkáiban rendszeresen azt hangoztatta, hogy a Monarchia felbomlása előrelátható folyamatok eredménye volt és akár elkerülhető is lett volna, amennyiben megfelelő földbirtok-reformmal és az általános választójog bevezetésével feloldották volna a Magyarországot fenyegető szociális és nemzetiségi feszültségeket. Jászi továbbá úgy vélte, hogy a dualizmus felszámolása, valamint a Monarchia föderalizálása kielégíthette volna az önálló nemzetállamra vágyakozó nemzetiségeket és még a háborús vereség esetén is egyben tarthatta volna az egykori Birodalmat. Ugyanakkor Kovács hangsúlyozta, hogy a Jászi által utólagosan felvett „próféta-szerep” nem állja meg a helyét, hiszen Jászi 1918 előtti írásaiban és beszédeiben nem találjuk nyomát a föderalizálás gondolatának.

A konferencia záróelőadásában Ifj. Bertényi Iván mutatta be mindazon mítoszokat és interpretációkat, amelyek Tisza személyéhez kapcsolódnak a történelmi emlékezetben. Rámutatott, hogy akárcsak az 1848-49-es szabadságharc után Görgeit Kossuth, úgy kiáltották ki politikai ellenfelei bűnbakká Tisza Istvánt is az első világháborús kudarc miatt.  A Tisza személyével kapcsolatban megfogalmazott másik széles körben elterjedt gondolat, hogy amennyiben Tisza nem vált volna gyilkosság áldozatává, úgy meg tudta volna menteni a történelmi Magyarországot. Ezt a kérdést a történelemtudomány azonban már nem tudja megválaszolni.