Milliók éhhalálához vezettek Mao kötelező menzái

2018. szeptember 28. 12:54 Múlt-kor

1958-ban kommunista káderek érkeztek a kínai földművesek otthonaiba hivatalos feladattal: elkobozni az általuk tárolt élelmiszert, valamint konyhai eszközeiket, és lerombolni a magánkonyhákat. Hivatalos közleményeiben a kommunista kormány „az önzőség jelképeiként” démonizálta a konyhákat, az egyszerű vidéki kínaiak számára azonban ez az intézkedés azt jelentette, hogy a megszokott, mindennapos, időhöz nem kötött otthoni étkezés egyszeriben illegálissá vált.

Az intézkedés Mao Ce-tung „nagy ugrás” nevű programjának egyik hozománya volt, amely gyakorlatilag a feje tetejére állította a vidéki társadalmat és gazdaságot. Mao úgy gondolta, hogy a kollektivizált mezőgazdaság a legfontosabb lépés a kínai nép új, szocialista öntudatának kialakításában, a mezőgazdaságban pedig a vidéki lakosság játszotta a kulcsszerepet. E cél érdekében kerültek létrehozásra az átlagosan 23 000 embert számláló, „népi kommunáknak” nevezett termelőszövetkezetek.

A magántulajdon megszüntetése és a munka háztartások közötti felosztása mellett fontos volt a nagy, kommunális étkezdék létrehozása is, amelyekben a dolgozók ingyen kaptak enni. Az elképzelés végül nem bizonyult tartósnak, és 1962-ben a kommunális étkezés megszűnt. Mielőtt azonban megtörtént volna, a kutatások jelenlegi állása szerint a rendszer bevezetése igen fontos szerepet játszott az emberiség történelmének legnagyobb éhínségében, amelybe a becslések szerint 30 millió ember halt bele.

A kommunák hivatalosan 1958 augusztusától léteztek, és sorra alakultak meg. Októberre a földművesek 99,1 százaléka már tagja volt valamelyiknek, és az összesen 2,65 millió étkezde valamelyikében kapta napi betevőjét. Az étkezdék különféle méretűek voltak – volt, amelyikben akár 1000 ember is elfért –, és az elkobzott asztalokból, evőeszközökből és konyhafelszerelésből lettek létrehozva. Az étkezések kezdetét egy csengő jelezte, amelynek hallatán a dolgozók sorba álltak, és menzaszerűen egyesével jutottak rizs- vagy búzazsemléhez, leveshez és zöldséghez, majd leültek elfogyasztani a központi étkezőhelyen.

Tény, hogy ingyen volt az ennivaló, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy senkinek sem volt más választása. Enni kizárólag az étkezdében lehetett, a magánjellegű konyhákat és az otthoni ételfelhalmozást betiltották. Ennek ellenére a legtöbb kínai földműves igyekezett a korai időszakban félretenni rizst és más tartós élelmiszereket, azonban az elkobzástól félve sokuk szándékosan felélte tartalékait a rekvirálók megérkezése előtt. Minden további élelmiszer, amit a földművesek termeltek, az étkezdék rendszerébe került, amely szinte az egész élelmiszeripart monopolizálta.

A rendszer bevezetésekor az étkezdékre úgy tekintettek az emberek, mint valamiféle csodára. A népszerű szlogen úgy szólt: „Tárd ki gyomrod, egyél, amennyi jólesik, és dolgozz keményen a szocializmusért.” A földművesek ünnepelték az új rendszert, és belevetették magukat a lakmározásba. Sokan olyankor is ettek, amikor egyáltalán nem voltak éhesek. Han Szujin írónő, aki önéletrajzában leírja a korai kínai kommunizmusban szerzett tapasztalatait, arról mesélt, hogy a dolgozók „hatalmas mennyiségű disznóhússal tömték magukat, minden paraszt mulatott és hencegett: 'Minek spórolni? Az állam majd ad. Kommunizmus van!'” Ez a hozzáállás általánosan elterjedt volt, és azt jelentette, hogy a maradékokat rendszerint kidobták, ami óriási mértékű pazarlást eredményezett országszerte.

A gondok hamar jelentkeztek: már 1958 telén felütötte fejét egyes helyeken az éhínség. A kínai földművesek hagyományosan tartalékokat hoztak létre, hogy fel legyenek készülve a hiányra, illetve a rossz termést hozó évekre. Az új rendszerben azonban volt olyan étkezde, ahol hat hónapra elegendő rizst fogyasztottak el húsz nap alatt. Gene Hsin Chang és Guanzhong James Wen kínai–amerikai professzorok, a nagy éhínség szakértőinek kutatásai szerint a túlfogyasztás és a kommunális étkezdék ételmonopóliuma együttesen valóságos katalizátorává váltak az éhínségnek. Amikor a helyzet kritikussá vált, a vidéken élőknek nem volt hozzáférése semmiféle tartalékhoz, és kizárólag a kifogyóban lévő étkezdékre hagyatkozhattak.

1959 tavaszára az élelmiszerhelyzet felett a hatóságok teljesen elvesztették az irányítást, az éhínség pedig tombolt. A gondtalan lakmározás hamar átvedlett az állandó éhségbe. A túlélők történetei igen borús képet festenek. Lao Tian túlélő szerint az éhínség idején az étkezdében egy étkezés „egy vagy két zsemle volt egy tál vízzel. Legfeljebb 500 gramm ételt kaptunk egy nap (…) a zsemlék gabona és fakéreg keverékéből készültek. Nagyon ritkán kaptunk csupán olyat, amely kizárólag gabonából volt.” Más beszámolók szerint az átlagos fejadagok a földművesek számára lementek egészen 150-200 grammig étkezésenként. A rizs, a kínai konyha egyik alapvető eleme, egyáltalán nem volt kapható. Ehelyett felvizezett búzafőzeléket, édesburgonyát, ennek levelét, sárgarépalevelet, és kendergyökérből készült metéltet kaptak az emberek az étkezdékben. Ezek mellett a vidéken élők a vutungfa és a japánnaspolya kérgét is megették.

Nem segített a helyzeten a masszív korrupció sem. A káderek kihasználták pozíciójukat arra, hogy kedvük szerinti mennyiséget egyenek az étkezdében, a termelési mutatókat pedig a valóságosnál magasabb számokkal hamisították meg. Az is tetézte a problémát, hogy a dolgozókat kevés dolog ösztönözte a munkára, mivel mindenki ugyanannyi ételt kapott. A termelési célok annyira magasak voltak, hogy a többség lehetetlennek tartotta elérésüket, ezért nem is fektettek bele annyi erőt.

A célok azonban hiába voltak túlzottak, a káderek komolyan ellenőrizték a földművesek erőfeszítéseit. A találékony dolgozók erre egy ügyes megoldást eszeltek ki: az „út menti termelést”, amely azt jelentette, hogy kizárólag az útról látható földeket vetették be, a távolabbiakat pedig parlagon hagyták, megtévesztve így az ellenőröket. A minden oldalon alkalmazott rengeteg ködösítés és megtévesztés mellett azonban a halálozások száma és az élelmiszerhiány tovább növekedett, és 1960-ra nyilvánvalóvá vált a kínai vezetés számára is, hogy a kommunális étkezdék rendszere megbukott. Kormányának tagjaival folytatott heves viták sorozata után végül maga Mao is engedett, és két éven belül felszámolták a rendszert.

A kommunális ételmonopólium borzasztó következményei ellenére napjainkban igen felkapottak Kína több nagyvárosában is azok az éttermek, amelyek a Mao-korszak nosztalgiájára építenek. E helyeken a személyzet a „kulturális forradalomnak” nevezett korszak jellegzetes vörösgárdista egyenruháiba öltözik, és egy „egyszerűbbnek” tartott időt, egy rég letűnt Kínát idéz meg a vendégek szórakoztatására. A mindenféle élelmiszerrel bőségesen ellátott éttermek talán közelebb állnak Mao eredeti elképzeléséhez az étkezdékről, a sors iróniája azonban az, hogy ezek a modern, kapitalista Kínában tudtak csak létrejönni.