Miért van különböző akcentusuk a briteknek és az amerikaiaknak?
2016. január 7. 13:37
1776-ban, amikor a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásával a 13 gyarmat kinyilvánította elszakadását a koronától, a III. György királyt éljenző britek és az új államot kikiáltó amerikaiak akcentusa még nem tért el egymástól. Igencsak meglepő – a hollywoodi drámákban egytől egyig rosszul megjelenő – tény, hogy a függetlenségükért küzdő gyarmatiak és a vörös kabátosok akcentusa sokkal közelebb állt a mai amerikai kiejtéshez, mint amit Erzsébet királynő alattvalói beszélnek.
A britek akcentusa az elmúlt két évszázadban drámaian megváltozott, míg az amerikai (tehát az eredeti angol) csak jóval kisebb mértékben módosult. A Brit-szigeteken és az újvilágbeli kolóniákon egyaránt használt hagyományos angol nagyrészt rotikus volt. A rotikus, illetve a nem-rotikus akcentus kifejezéseket az angol nyelv dialektusainak felosztására használjuk a célból, hogy megkülönböztessük, milyen pozíciókban ejtik az „r” hangot. A rotikus akcentust használó népek minden „r” hangot kiejtenek. A nem-rotikus akcentusok esetében azonban csak magánhangzó előtt kell ejteni az „r”-t.
Natalie Wolchover, a Life Science újságírója a „hard winter” (kemény tél) szavakat hozza példaként: míg a mai amerikaiak és a hagyományos angolban mindkét „r” hangot kiejtik, addig a mai brit angolban – amely emiatt sokak szerint sokkal elitistábbnak tűnik – már csak elharapják, elnyújtják a hangot: „hahd wintuh”. (Ugyanakkor a red szóban ők is kiejtik az „r” hangot, mivel magánhangzó követi.)
A szakértők szerint a váltás nagyjából az amerikai függetlenségi háború idejére, tehát az 1770-1780-as évekre tehető, amikor a dél-angliai és a London környéki arisztokrácia körében elterjedt a nem-rotikus akcentus. John Algeo, a Georgiai Egyetem nyelvésze szerint ez a váltás annak köszönhető, hogy az alacsonyabb származású társadalmi rétegek az ipari forradalom során meggazdagodott tagjai ily módon próbálták magukat megkülönböztetni a köznép tagjaitól. Az újgazdagok így nyilvánították ki, hogy az úri rétegekhez tartoznak.
A „magasztosabb” beszédmód alakulásán később a brit nyelvújítók is faragtak, s néhány éven belül az egész szigetországban elterjedt. Ugyanakkor például a skótok, az írek és Észak-Anglia egyes területein élők ellenálltak a divatossá váló artikuláció csábításainak, és jórészt megőrizték a hagyományos, rotikus kiejtésüket. A függetlenségét elnyerő, majd megőrző Egyesült Államokban is hűek maradtak a rotikus akcentushoz, azonban akadt néhány kivétel: Algeo szerint a függetlenségi háború után a brit elit erősebb hatásának kitett városokban, mint például Bostonban vagy New Yorkban a lakosok kiejtése nem-rotikussá vált.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
