Miért nincsenek már szánhúzó kutyák az Antarktiszon?

2019. február 15. 09:16 Múlt-kor

Habár az Antarktiszt először 1820-ban pillantották meg orosz, majd brit hajósok, majd egy amerikai fókavadász saját állítása szerint járt is a kontinensen, a déli földrészre bizonyíthatóan csak 1895. január 24-én léptek emberek – egy kis norvég bálnavadászhajó legénységének néhány tagja, köztük az új-zélandi Alexander von Tunzelmann, valamint a norvég Henrik Johan Bull és Carsten Borchgrevink, akik később is vettek részt ide vezető expedíciókon.

Ugyanebben az évben Londonban összeült a hatodik Nemzetközi Földrajzi Kongresszus, amelyen elfogadásra került egy határozat, miszerint az Antarktisz feltérképezése a világ legnagyobb még hátralévő ilyen vállalkozása volt, ezzel pedig megkezdődött az az időszak, amelyet ma az antarktiszi felfedezések hőskorának nevezünk. Ennek csúcspontja 1911-ben volt, amikor a Roald Amundsen vezette norvég expedíció a brit Robert F. Scottot megelőzve elérte a Déli-sarkot. A „hőskor” végét a számos expedíción részt vett Ernest Shackleton 1914-1917-es, majdnem katasztrófával végződő expedíciója jelentette, melynek során a felfedezőknek el kellett hagyniuk hajójukat, az Endurance-t.

A felfedezők – köztük Amundsen és emberei – nehezen érték volna el céljaikat a kietlen sarkvidéki szárazföldön négylábú társaik nélkül: a szánhúzó kutyák elengedhetetlenek voltak a gyors közlekedéshez és szállításhoz. A kor legerősebb és legalkalmasabb fajtája – amelyből Amundsen is 100 egyedet vitt magával – a grönlandi kutya volt, amely a napjainkban is népszerű szibériai husky és hasonló kutyafajták rokona. Az ilyen sarkvidéki kutyák jellemzően kétrétegű bundával rendelkeznek, amely kiválóan alkalmassá teszi őket az ilyen terepen való túlélésre.

Az első kutyákat az 1889-es brit antarktiszi expedíció hozta a kontinensre. Nem sokkal azután, hogy februárban partra szálltak az Adare-foknál, egy négynapos hóvihar kerekedett, melynek során a parton ragadt emberek egy nagyméretű sátorban mind a 75 kutyával együtt tartották életben egymást testhőjük segítségével. A négylábúak így már a legelső alkalommal megmutatták, hogy az új kontinensen is az ember legjobb barátai.

Áprilisban a csapat egyik kutyája egy szabadon úszó jégtáblán ragadt, amely nagy sebességgel sodródott a tenger felé. A felfedezők ezt látva lemondtak az ebről, amely azonban körülbelül két és fél hónappal később visszatalált hozzájuk, ráadásul korántsem tűnt úgy, hogy a vadonban töltött hosszú idő különösebben megviselte volna. Innentől már teljességgel egyértelmű volt, hogy a huskyk és a hozzájuk hasonló kutyafajták az ember legalkalmasabb társai az Antarktiszon.

Ez annál is inkább igaz volt, mert a motoros járművek elterjedése előtt a kutyaszán volt az egyetlen szóba jöhető közlekedési eszköz a sarkvidéki terepen. Habár már az 1900-as évek expedícióin történtek kísérletek motoros járművekkel, valamint a hideg éghajlatban való munkára szintén alkalmas szibériai pónilovakkal való közlekedésre és szállításra, hamar bebizonyosodott, hogy az Antarktisz viszonyaihoz a kutyák illenek a legjobban.

Miközben a 20. század során világszerte felváltották az állati vonóerőt a motoros járművek, az Antarktiszon ez a váltás jóval később ment végbe. Amikor ausztrál kutatók az ország antarktiszi tudományos programjának keretében 1954-ben felépítették a Mawson Station nevű kutatóállomást, huskykat és kutyaszánokat hoztak magukkal elsődleges közlekedési eszköz gyanánt. Más országok kutatói is a kutyákat részesítették előnyben, egészen az 1970-es évekig. A kutyák gyorsak, ügyesen közlekednek terepen, és nem zavarja őket a kijelölt vagy kitaposott útvonalak hiánya.

Az 1970-es évektől egyre fejlettebb és az extrém hidegben való használatra egyre alkalmasabb motoros szánok kezdtek megjelenni az Antarktiszon, és egyre szélesebb körben alkalmazták is őket. Mindazonáltal a kutyák minden állomáson megmaradtak tartaléknak, illetve a sarkkutatók számára a kutyákkal eltöltött vidám pillanatok sem voltak utolsó szempont – a kietlen és unalmas tájon, ahol a megszokottnál sokkal hosszabbak a nappalok, illetve az éjszakák (attól függően, hogy télről vagy nyárról van-e szó), minden egyes apró dolog, amely a mindennapi jókedvet fenntartja, rendkívül fontosnak számít.

Azonban e tartalékszerepnek is vége szakadt 1991-ben, amikor az 1959-ben aláírt nemzetközi Antarktisz-Egyezmény kiegészült az úgynevezett környezetvédelmi jegyzőkönyvvel. Ennek részeként – a korábbi kiegészítéseknek megfelelően – a kontinens növény- és állatvilágának minél teljesebb megőrzésére kell törekedniük az embereknek, így az emberen kívül más nem őshonos fajok – és a velük együtt járó potenciális kórokozók – behurcolását kerülni kell. A jegyzőkönyv értelmében 1992-ig maradhattak az antarktiszi kutatóállomásokon kutyák.

Az utolsó kutyákat a Mawson Stationtől vitték el. Az idősebbek Ausztráliába kerültek, ahol kényelemben élhették „nyugdíjas” éveiket, míg a fiatalabbakat az Egyesült Államokba szállították, ahol a szintén igen fagyos teleiről híres Minnesota államban alkalmazták őket. Habár a kutyák kora véget ért a déli kontinensen, a segítségükkel elért eredmények nem merülnek feledésbe. 2009-ben saját emlékművet is kaptak: egy husky bronzszobra került felállításra az angliai Cambridge-ben, a British Antarctic Survey (a brit nemzeti antarktiszi kutatóintézet) központi épülete előtt. A szobor pénzügyi fedezetét három férfi adta össze, akik korábban az Antarktiszon a kutyákkal együtt éltek és dolgoztak. Emellett a kontinensen számos földrajzi nevet egyes ott szolgáló kutyák ihlettek.