Miért díszítette az ókori római elit a padlóját szeméttel?

2019. november 27. 11:31 Múlt-kor

Amikor az ember először tekint le a mozaikra, arra lesz figyelmes, hogy mindenféle konyhai szemét éktelenkedik annak a felületén: szétszórt dióhéjak, olajbogyómagok, csigaházak, gyümölcshéjak és elhullajtott szőlőszárak. Ám ha közelebbről szemléljük e „szemetet”, láthatjuk, hogy az élelmiszermaradékok természetesen nem valósak, hanem apró kődarabokként csatlakoznak a padló felületéhez. Ez a trompe-l’oeil (szó szerinti fordításban: szemet becsapó) művészet klasszikus darabja, amely rendkívül finoman, háromdimenziós technikákkal vezeti félre a szemet. A héjak csillognak, a gesztenye burka megelevenedik, a szőlőszár pedig bársonyossá válik.

Hasonló díszítésű volt a legtöbb triclinia, az ókori római elit ebédlőjének padlózata, amelyen különféle kanapék sorakoztak, előttük pedig az ételektől roskadozó asztalok kaptak helyet. A fenti képen látható mozaikot az Aventinus (a hét domb egyike, amelyekre Róma épült) oldalában épült egykori villa maradványai között fedezték fel.

Látható, hogy az egyes darabkák árnyéka nem egy irányba dől el, olyan mintha olajlámpások sora világította volna meg őket. Ez a motívum annyira meglepően általános, hogy még saját nevet is kapott: asarotos oikos, amely görög nyelven annyit tesz: „nem kitakarított szoba”. Habár már a görög alkotók is gyakran alkalmazták e díszítést, az utókorra csak római másolatok maradtak, amelyek a görög kultúra iránti hódolat jegyében készültek. De vajon miért ölt bele egy tehetős római ennyi pénzt, hogy az ebédlőjének padlója úgy nézzen ki, mintha a szolgák lustaságukban hetek óta nem mutatták volna meg neki a seprűt?

Mindez egy ravasz státusszimbólum volt. Valóban hulladékokat ábrázolt, ám a luxusnak számító termékek maradványait, úgy mint az osztriga, homár vagy a tüskés bíborcsiga (Murex Brandaris) külső vázát, amely a híres türoszi bíborszín forrása volt, és csak a tehetős római családok engedhették meg maguknak, hogy ilyen színű kelméket hordjanak. Láthatunk még a padlózaton másfajta kagylókat, amelyek távoli vidékekről származnak vagy például eperfa maradványait Ázsiából, gyömbért Indiából, fügéket a Közel-Keletről. Az egész Római Birodalom luxusszemete köszön vissza a padlóról.

A mozaik egy különlegesen pazar ünnepre utal, amely ha valóban testet öltött egykoron, illegálisnak minősült volna, ugyanis a római törvények meghatározták, hogy egy házigazda mennyit költhet egy lakomára és milyen ételeket vonultathat fel. A Kr. e. 182-ben elfogadott Lex orchia korlátozta az egyszerre meghívott vendégek számát, a későbbi kiegészítések pedig azt is megszabták, mit lehet felszolgálni az asztalon. Például hizlalt szárnyasokat, rákféléket vagy kocaemlőt (a rómaiak egyik fő ínyencségét) tilos volt. Azonban az ebből az időszakból származó egyes beszámolók alapján a házigazdák gyakorta szegték meg a törvényt, és a tiltott finomságokat is rezervírozták vendégeiknek. Végülis mivel lehetne jobban lenyűgözni a meghívottakat, mint egy kis törvénytelen lakomával?

Érdekesség, hogy a művészettörténészek egy másik motívumot is kötöttek a római étkezési hagyományoknak, mégpedig a „memento morit”, vagyis a halálra történő emlékeztetést. A halálra történő, humoros kis utalások a korabeli lakomák elengedhetetlen részei voltak. Olykor apró bronz csontvázat (larva convivalis) is behoztak az asztalokhoz egyfajta szórakoztató kellékként. A rómaiak úgy vélték, bármely étkezés lehet az utolsó, ezért mindegyiket érdemes maximálisan kiélvezni.