Mi volt az angol ludditák igazi célja a géprombolással?
2019. január 15. 14:18 Múlt-kor
Napjainkban a közbeszéd merő fejlődésellenes technofóboknak tartja a 19. század eleji angol textilipari munkásokat, akik azokat a gépeket verték szét éjszakai rajtaütéseik során, amelyek mellett úgy érezték, rabszolgaként töltik el napjaikat. Valójában azonban nem a fejlődés, hanem egyre romló körülményeik és kilátástalan helyzetük elleni elkeseredett tiltakozásképpen pusztították el munkaeszközeiket.
A tiltakozás kezdete
1812-ben egy januári éjszakán erőszakos embertömeg törte be George Ball textilműhelyének ajtaját az angliai Nottingham külvárosában. Az arcukat zsebkendőkkel eltakaró férfiak nehéz kőtörő kalapácsokkal estek neki előre kiszemelt célpontjaiknak, majd menekülőre fogták. Öt szétzúzott kötőgépet hagytak maguk után a műhelyben.
A 19. század eleje nagy gazdasági felfordulást jelentett a hagyományos kézműipar képviselői számára Angliában. Az évtizede folyó napóleoni háborúk lefékezték a szabad kereskedelmet, és élelmiszerhiányokat is okoztak. A férfi divat nagy változáson ment keresztül: a harisnyákat felváltották a nadrágok, és az előbbiekre épülő iparágak ennek hatása alatt szenvedtek. Mindennek tetejébe érkezett az ipari forradalom, amely újabb zavart hozott a folyamatokba – a munkások ugyanannyi idő alatt százszor annyi kötött terméket tudtak például előállítani gépeken, mint kézzel.
A textilipar változásaival szemben erőszakosan lépett fel a „ludditáknak” nevezett mozgalom, amelynek tagjai állításuk szerint egy bizonyos „Ludd tábornoktól” kapták parancsaikat. 1811 novemberében kezdődött a képzett textilipari munkások lázadása Nottinghamben, és innentől kezdve a városban mindennaposak voltak az éjszakai támadások.
„A harisnyakötők és a csipkekészítők jobbára leszállóágban lévő iparágakban dolgoztak” – mondja Kevin Binfield, az Egyesült Államok Kentucky államában található Murray State University angol nyelvprofesszora és „A ludditák írásai” című könyv szerzője. „A mesterek lassan reagáltak, és kihasználták a lehetőséget a bérek csökkentésére.” A gazdasági visszaesésre azzal válaszoltak a kereskedők, hogy alacsonyan fizetett, képzetlen munkásokat alkalmaztak a gépek mellett, ahogy a textilipar egyre gyorsabban átkerült az egyes kézművesek házaiból a „malmokba”, ahol a munkaidő jóval hosszabb volt, a munkakörülmények pedig sokkal veszélyesebbek.
A szakmájukat hosszú inasévek alatt kitanult szakemberek tiltakoztak a képzetlen munkaerő ellen, amely rendre az övéknél silányabb minőségű termékeket állított csupán elő. Sokan nyitottak voltak arra, hogy alkalmazkodjanak a textilipar gépesedéséhez, amíg a nyereségből nekik is jut. Azt látták azonban, hogy a megnövekedett termelőkapacitás nem a munkásokat, hanem a géptulajdonosokat gazdagította.
Az angol textilipari munkások rendre azzal szembesültek, hogy a jobb fizetésekért, nyugdíjért, és alapvető munkakörülményekért folyamodó kéréseiket rendre visszautasítják. Mivel legálisan nem hozhattak létre szakszervezeteket és nem sztrájkolhattak, a munkások kalapácsokkal sújtottak le az ipari kapitalizmusra, amit Eric Hobsbawm brit történész „zavargással történő kollektív egyezkedésnek” nevezett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
