Mi köze volt Robert F. Kennedy meggyilkolásának a Scooby-Doo rajzfilmekhez?
2020. május 14. 18:49 Múlt-kor
Scooby-Doo, a beszélő, nyomozó dán dog 1969 óta immár 16 különböző rajzfilmsorozatban, két élőszereplős filmben, 35 egész estés rajzfilmben, 20 videojátékban, 13 képregénysorozatban és öt színpadi drámában szerepelt. Idén újabb egész estés alkotásban teszi tiszteletét világszerte, a Scooby! című 3D-s számítógépes animációs film formájában. Az évtizedek óta gyermekek millióit szórakoztató kutya és a vele tartó kamasz társaság létrejötte azonban korántsem volt véletlen: Scooby, Bozont, Vilma, Diána és Fred kalandjait 1968 amerikai közhangulata és politikai légköre szülte – különös tekintettel Robert F. Kennedy elnökjelölt-aspiráns, a hasonló sorsra jutott John F. Kennedy elnök öccsének meggyilkolására.
Az erőszak a kifizetődő
Az 1960-as évek végére a neves Hanna-Barbera rajzfilmstúdió vált a televíziós rajzfilmműsorok legnagyobb előállítójává. Eleinte az egyszerű, humoros műfajokban utazott – az 1940-es évek Tom és Jerryjét az 1950-es években követte Maci Laci, illetve a Frédi és Béni.
Az 1960-as évekre azonban már leginkább a James Bond-filmek által indított „titkosügynök-mániára”, a hidegháborús feszültségre, illetve az űrversenyre építő rajzfilmekre volt a legnagyobb a kereslet – ebbe a kategóriába tartoztak a különféle szuperhősök kalandjai is.
A három nagy országos tévécsatorna-hálózat, a CBS, az ABC és az NBC 1966 őszén kilenc új akció-kaland témájú rajzfilmsorozatot indított el, szombat délelőttönként sugározva őket. A Hanna-Barbera a Space Ghost and Dino Boy, a Filmation pedig a Superman legújabb kalandjai cíművel aratott sikert a gyermekek körében.
E szuperhős-jellegű műsorokból szinte megállás nélkül áradt az erőszak, a főhősök minden elérhető eszközzel küzdöttek a válogatott szörnyetegek és gonosztevők ellen.
1967 és 1968 folyamán a Hanna-Barbera tovább bővítette akciódús műsorai palettáját a nagy csatornák számára, a The Herculoids, a Birdman and the Galaxy Trio, valamint négy további hasonló sorozat is ekkor jelent meg. Az ártatlan, vicces gegek egészen a múltba vesztek, és a valódi veszély, valamint a vele szemben való komoly erőszakos fellépés vette át a helyüket.
A rajzfilmstúdiók nem maguktól döntöttek így: ahogyan azt a New York Times lapjain Sam Blum megírta, a nagy televíziócsatorna-konglomerátumok „arra kérték rajzfilm-ellátóikat, hogy többet csináljanak ugyanabból – sőt, ’erősítsenek’ is rá – azon az alapon, amely végül igaznak bizonyult, hogy minél horrorisztikusabb a műsor, annál nagyobb lesz a szombat délelőtti nézettség.”
A „horror” természetesen jobbára a fantázia világában maradt – amit Joe Barbera az „e világon túli kemény akció” kifejezéssel illetett. Elmondása szerint „nem saját választásból” készítették ezeket az animációkat – „ez volt az egyetlen dolog, amit el tudtunk adni a hálózatoknak, és fenn kellett tartanunk magunkat.”
Barbera szavai jól érzékeltetik, mekkora hatalommal rendelkeztek ekkoriban a nagy műsorsugárzók a televízióműsorok tartalmát illetően. Szórakoztatás, oktatás és a nehéz eladás című könyvében Joseph Turow kommunikációkutató felvázolta a kimondottan gyermekeknek szánt televíziózás első három évtizedének trendjeit.
Meglátása szerint a kezdethez képest az 1960-as évek közepén elkezdett csökkenni a kormányzati szervek és a civil „nyomásgyakorló” szervezetek ráhatása a sugárzott tartalomra, így a tartalomsugárzók egyre inkább saját és hirdetőik érdekeit figyelembe véve rendelték meg műsoraikat.
A szabályozás csökkenése hamar kritikákat szült a rajzfilmek erőszakossága miatt, valamint nyilvánvaló reklámorientáltságuk és a változatosság hiánya miatt is. 1968-ban a National Association for Better Broadcasting (Jobb Műsorsugárzásért Országos Egyesület) a márciusi gyermekműsor-kínálatot „a televíziózás történetében a legrosszabbnak” nyilvánította.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
