Mérhetetlen emberi és anyagi veszteséget okozott 1944-1945 Magyarországon

2019. szeptember 24. 10:09 MTI

Magyarország 1941. június 27-én lépett be a német Harmadik Birodalom oldalán a második világháborúba, öt nappal azután, hogy a hitleri hadigépezet megindult a Szovjetunió ellen.

A döntéssel a magyar vezetés nemcsak a hallgatólagos német elvárásoknak akart eleget tenni: egyfelől úgy vélte, a sikeres revíziós politika folytatásának feltétele, hogy időben csatlakozzon a győzteshez, másfelől abban is reménykedett, hogy ily módon maga szabhatja meg a harci cselekményekhez való hozzájárulás mértékét.

E számítások hibásnak bizonyultak: a háború menete a sztálingrádi csatával végleg megfordult, a hadászati kezdeményezés a szovjetek kezébe ment át. A doni áttörés 1943 januárjában a magyar hadtörténet legnagyobb vereségét hozta, a 207 ezres második magyar hadsereg néhány nap alatt katasztrofális vereséget szenvedett.

Sikertelen volt a Kállay-féle  hintapolitika

A Kállay Miklós vezette kormány már 1942 végétől tapogatózni kezdett az angolszász hatalmaknál a különbéke lehetőségéről, de a hintapolitika nem vezetett eredményre. A manőverekről tudomást szerző németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, és jóllehet Horthy Miklós kormányzó a helyén maradhatott, a kormány élére a németbarát Sztójay Döme került, és minden téren meghatározó lett a német befolyás.

Miután Románia 1944. augusztus 23-án átállt az antifasiszta koalíció oldalára, és hadat üzent Németországnak, a magyar vezetés is tervezni kezdte a „kiugrást”. Horthy augusztus 29-én leváltotta Sztójayt és bizalmasát, Lakatos Gézát nevezte ki kormányfőnek. Lakatos azonnal felvette a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal, de azt a kiábrándító választ kapta, hogy a tárgyalásokat a Szovjetunióval is meg kell kezdeni.

A Déli-Kárpátok hágóit nem sikerült lezárni

Mindeközben a fronton egyre borúsabb volt a helyzet. A Kárpátok északkeleti és keleti vonulatában kiépített Árpád-vonalra visszavont erők kitartottak, de a szeptember elején indított, a Déli-Kárpátok hágóit lezárni akaró német–magyar támadás elakadt.

A csapatok ezután a Maros mögött, Tordánál három hétig, október elejéig tartották állásaikat, megakadályozva, hogy a szovjetek elvágják a Székelyföldet kiürítő csapatok útját.

A magyar hadsereg délen a Bánságból Temesvár felé előrenyomuló németekkel egyeztetve szeptember 13-án indította meg utolsó támadó hadműveletét.

Aradra sikerült is bevonulni, ám a Temesvár előtt elakadó németekkel nem sikerült egyesülni, és miután a Vörös Hadsereg szétszakította az arcvonalat, szeptember 21-én éjjel fel kellett adni Aradot. A szovjetek a kivonuló magyar erőket üldözve szeptember 23-ra virradó éjszaka érték el Magyarország trianoni határait.

Hatalmas páncéloscsata Debrecennél

A hivatalos történelemkönyvekben sokáig az szerepelt, hogy erre Battonyánál került sor, a városi legenda szerint azért, mert ennek a községnek volt a szülötte a kommunista külügyminiszter, Puja Frigyes. A tény az, hogy a 2. ukrán hadseregcsoport 53. hadseregének 57. lövészhadteste Lőkösháza–Battonya–Nagylak vonalában több ponton egyszerre lépte át a magyar határt.

A szovjetek október elején Nagyvárad térségében is áttörték a magyar védelmet, és néhány nap múlva már Debrecen közelében jártak, ahol hatalmas páncéloscsata bontakozott ki.

Szálasi októberben hatalomra kerül

Szeptember 28-án, amikor a harcok már magyar területen folytak, Horthy háromtagú küldöttség élén Moszkvába küldte Faragho Gábor vezérezredest, aki október 11-én előzetes fegyverszüneti megállapodást írt alá a szovjetekkel.

Az október 15-i kiugrási kísérlet azonban kudarcba fulladt, Horthy másnap lemondott, miután német nyomásra a Nyilaskeresztes Párt vezérét, Szálasi Ferencet nevezte ki miniszterelnöknek.

A nyilasok tovább folytatták az emberéletben és anyagiakban is hatalmas áldozatokat követelő, reménytelen harcot.

Április 12-ig folyt a háború Magyarországon

A szovjetek hosszú ostrom után, 1945. február 13-án vették be Budapestet, és április 4-én Nemesmedves birtokbavételével foglalták el teljesen Magyarországot, legalábbis a szovjet hadijelentések szerint.

A felszabadítás, ahogy évtizedekig tanították az iskolákban, azonban nem ezen a napon, hanem legalább egy héttel később fejeződött be. A történészek kiderítették: április 4-ét a magyarországi harcok elhúzódása miatt felbőszült Sztálin tűzte ki határidőnek a 3. Ukrán Front parancsnoka, Tolbuhin marsall elé.

Miután annak csapatai ezen a napon valóban behatoltak Nemesmedvesre, az utolsó közigazgatásilag önálló magyar községbe is, Tolbuhin győzelmi jelentést küldött Moszkvába, ahol megjelent a szovjet hírügynökség, a TASZSZ Magyarország felszabadítását hírül adó kommünikéje.

A valóságban a hadműveletek még egy hétig folytak magyar területen, a németek csak április 11-én kezdték kiüríteni utolsó állásaikat, az összefüggő arcvonal április 12-én a Pinkamindszenthez tartozó Kapuy- és Dénes-majornál hagyta el Magyarország területét.

Hatalmas volt az emberáldozat

A háború során az átmenetileg megnövekedett területű Magyarország emberáldozata a különböző hadszíntereken és koncentrációs táborokban mintegy 900 ezerre tehető, közülük félmillió volt zsidó, és a nemzeti vagyonnak nagyjából a negyven százaléka semmisült meg.