Menlevelekkel segítette 1944-ben az üldözött zsidókat Bibó István

2024. augusztus 7. 17:05 MTI

1911. augusztus 7-én született Szegeden. Édesapja minisztériumi tisztviselő volt, ezért az elemi iskolát a fővárosban végezte. A család 1921-ben visszaköltözött Szegedre, mert apját az egyetemi könyvtár igazgatói teendőinek ellátásával bízták meg. Gimnáziumi tanulmányait a piaristáknál folytatta.

1929-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanult, 1933-ban államtudományi, egy évvel később jogtudományi diplomát szerzett, majd Bécsben és Genfben tanult. 1938-ban az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője lett, 1940-ben egyetemi magántanárrá nevezték ki. 1937-től vett részt a Márciusi Front tevékenységében. 1944-ben menleveleket állított ki katonaszökevényeknek és zsidóknak, amiért letartóztatták. A nyilas hatalomátvétel után bujkálnia kellett.

1945-től a Belügyminisztériumban dolgozott, 1946-ban az Akadémia levelező tagja, a szegedi egyetem tanára lett. 1950-ben elbocsátották, ezután a budapesti egyetem könyvtárosa volt. 1956-ban részt vett a Nemzeti Parasztpárt (akkori nevén Petőfi Párt) újjászervezésében, november 3-án államminiszterként bekerült Nagy Imre kormányába. A másnapi szovjet invázió után is a parlamentben maradt, itt írta tervezetét „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására”, amelyet személyesen juttatott el az ENSZ-hez, címzett levél formájában több nagykövetséghez.

1956 decemberében K. P. S. Menon indiai nagykövetnek átadta Farkas Ferenccel, Göncz Árpáddal, Varga Istvánnal, Féja Gézával és Tamási Áronnal közösen fogalmazott nyilatkozatát: „Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról”. 1957 elején Londonba juttatta és megjelentette „Magyarország és a világhelyzet” című tanulmányát.

A kommunista hatalom 1957. május 23-án tartóztatta le, a Legfelsőbb Bíróság 1958. augusztus 2-án életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Az 1963-as amnesztiával szabadult, és 1971-es nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárosa volt.

Bibó István jogbölcselettel, nemzetközi joggal foglalkozott. 1945 és 1948 között három év alatt írta legfontosabb – mert a magyar világ alakításának szándékával és hitével írott – műveit, a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásait vizsgáló munkáit. E hosszabb lélegzetű tanulmányokat az a mélységesen demokratikus, első hallásra talán meglepő üzenet kapcsolja össze, hogy a politikában nem szabad hazudni. Nyilván lehet, de nem szabad. Bármily meglepő, de ez nemcsak morális elv, hanem hűvös, racionális elv is, mert a hazugság idővel úgyis kiderül, és csúnyán megbosszulja magát.

A magyar demokrácia válsága (1945) című írásában még bízott abban, hogy létrejöhet „az angolszász és a szovjet demokrácia szintézise”. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946) című művében a hasonló sorsú térségbeli államokkal összevetve vizsgálta a magyar fejlődés ellentmondásait. A Zsidókérdés Magyarországon (1948) a népirtásért viselt magyar felelősséggel nézett szembe, míg az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás fejlődés című terjedelmes tanulmány a magyar balsors bibliája.

A Kádár-rendszerrel szemben higgadt, de határozott távolságot tartott. Halála előtt három évvel, 1976-ban a magyar hatóságok megkerülésével Londonban jelentette meg angol nyelven A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című művét. Utolsó magyar nyelvű műve, Az európai társadalomfejlődés értelme életművének összegezése. Feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye óriási hatással volt az ellenzéki értelmiség gondolkodására.

1979. május 10-én halt meg Budapesten. Az óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetése az ellenzék különböző áramlatainak első nyílt fellépése volt, Illyés Gyula és Kenedi János mondott gyászbeszédet. 1980 októberében a magyar szellemi élet 72 képviselője Emlékkönyvvel tisztelgett alakja és életműve előtt. A művet nem szamizdatnak szánták, de a Gondolat Könyvkiadó visszautasította a könyv kiadását. 1986-ban három kötetben jelentek meg összegyűjtött művei, majd néhány év múlva megjelent a negyedik kötet is. 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat kapott.

A Magyar Politikatudományi Társaság és a Bibó István Alapítvány Bibó István-díjat hozott létre a magyar politikatudomány kiemelkedő teljesítmény nyújtó képviselőinek kitüntetésére, amelyet először 1993-ban ítéltek oda. Több iskola viseli a nevét, szobra, Széri-Varga Géza alkotása 2005 óta áll a Duna-parton, a Markó utca és a Széchenyi rakpart sarkán.