Megfelezhették Kongó lakosságát II. Lipót gyarmatosításról szőtt álmai
2018. november 15. 13:53 Múlt-kor
A Szabadállamtól Belga Kongóig
A Kongói Szabadállam tehát nem egy szokványos gyarmat volt abban az értelemben, hogy az nem Belgiumhoz tartozott, hanem II. Lipót magántulajdonának számított. A király pedig igyekezett is megmutatni, hogy ki az úr a házban. A terület, amely a mai Kongói Demokratikus Köztársaságnak feleltethető meg, ekkor még nagyrészt csak jogilag állt európai fennhatóság alatt. Néhány telepet leszámítva mindenhol a helyi törzsek uralkodtak és a sűrű őserdő szó szerint egy nagy fehér folt volt még a térképen.
II. Lipót hatalmának legfőbb riválisa a hírhedt zanzibári rabszolgakereskedő, Tippu Tip volt, aki haramiáival egy kvázi önálló államot építettek ki a terület északkeleti részein. A király igyekezett megegyezni vele és még az egyik tervezett közigazgatási körzet kormányzójává is kinevezte Tipput. A nemzetközi közvélemény azonban felháborodott azon, hogy az afrikai rabszolgaság eltörlésével „kampányoló” Lipót, a rabszolgakereskedelmet kormányzóként is folytató Tippuval üzletel, ezért a belga uralkodó kénytelen volt fegyverrel pontot tenni az ügy végére.
A Tippuval vívott háború korántsem volt szokványos, ugyanis Lipót azt nem saját zsoldosaival vívatta meg, hanem a Kongó-folyó felső vidékén élő törzseket fegyverezte fel és indította harcba a Tippu oldalán álló törzsek ellen. Az 1894-ig folyó véres csatározások így több tízezer afrikai életét követelték a régióban, mire végül sikerült kiűzni Tippu erőit.
Az ily módon ténylegesen is egyeduralkodóvá váló Lipótot ettől kezdve már semmi sem akadályozta, hogy elkezdje learatni vállalkozásának nyereségét. Kongót körzetek osztotta fel, az egyes körzetek élére pedig teljhatalmú kormányzókat nevezett ki, akiket járadékos rendszerben fizetett, ezzel személyesen is érdekeltté téve őket a természeti erőforrások kiaknázásában. A kormányzók pedig „hibátlan” munkát végeztek.
A rabszolgasorba kényszerített őslakosok kimeríthetetlen munkaerőállománynak bizonyultak az egyre csak gyarapodó ültetvények és az értékes drágaköveket nyújtó bányák számára. A mezőgazdasági termelés fokozása érdekében gyakori eljárásnak számított, hogy egész településeket számoltak fel, az ott élőket egyszerűen kivetve otthonaikból.
Lipót uralma a vadvilágban is komoly károkat okozott, ugyanis mindenféle megkötés nélkül szabad volt a vadászat, így európaiak tömegei utaztak ide, elsősorban az értékes elefántcsont reményében, másodsorban az egyszerű szórakozásért.
A bevételek lehető legnagyobb kiaknázása érdekében II. Lipót elrendelte azt is, hogy a Szabadállam valamennyi lakója meghatározott mértékű beszolgáltatási kötelezettséggel tartozik, jellemzően elefántcsontban, gumiban, aranyban vagy egyéb nyersanyagban. Aki pedig nem teljesítette az előírt kvótát, kegyetlen büntetésre számíthatott. Akár egyetlen mulasztásért is kéz- vagy láblevágás járt, és ha valakinek szüksége volt mindkét kezére az általa végzett munkához, akkor Lipót emberei a csonkítást az illető feleségén vagy gyermekein hajtották végre.
Bár a világ ekkor még javában a gyarmatbirodalmak korát élte, a Kongói Szabadállam embertelen rendszere hatalmas feháborodást váltott ki. A nemzetközi nyomás 1908-ban odáig fokozódott, hogy II. Lipót kénytelen volt lemondani személyes gyarmatáról és azt a belga állam vette át. Az ekkor megalakult Belga Kongó természetesen nem hozott radikális változást a korábbi évtizedekhez képest, a terület kizsákmányolása és a lakosságot érő atrocitások továbbra is folytatódtak. Jól mutatja ezt, hogy 1919-1921 között egy komoly lázadással is szembe kellett nézniük a belga gyarmati hatóságoknak. Bár később a helyzet kissé javult a Szabadállam korszakához képest, a kongóiak még az 1950-es években sem rendelkeztek politikai jogokkal.
A területen végzett első népszámlálás 1924-ben 10 millió ember talált itt. Nem tudjuk pontosan, hogy mennyien éltek Kongóban 1885-ben, de a becslések jellemzően ennek a duplájára helyezik a Szabadállam kezdeti lakosságát. Minthogy a környékbeli országokban nem tudunk jelentős menekültáradatról a korszakban, a kutatók úgy becsülik, hogy a kegyetlenekedések, az embertelen munkakörülmények, valamint az éhínségek és járványok akár 10 millió ember életét is követelhették.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
