Még egyetemi rektora sem tudta, hogy bolondnak vagy zseninek ítélje Gaudít
2022. június 10. 07:30 Múlt-kor
Magány és világhírnév
Az 1904 és 1910 között készültek a mára emblematikussá vált Gaudí-épületek, a Casa Milà és a Casa Batlló. Az eredetileg barcelonai lakóépületnek szánt, ma már múzeumként működő épületek a művész legismertebb alkotásai közé tartoznak. A Casa Milà a természet és az építészet találkozása, szintjei kerámia virágmotívumot formáznak, Katalónia hegyeit és tengerpartjait idéző egyedi stílusa ebben az alkotásában ölt leginkább testet.
A Casa Batlló a szecessziós stílusának talán legharmonikusabb darabja, szintén a világörökség része. Az ekkorra már kiforrott művész jelentős szerepet vállalt a katalán művészek és kézművesek spanyolellenes mozgalmában, a Renaixensában, akikkel a madridi kormány által elnyomott katalán életforma újjászületéséért küzdött. Ugyan politikai szerepet nem vállalt, többször járt tüntetésen, sőt, egy alkalommal még le is tartóztatták, és csak óvadékkal tudott szabadulni.
Életszínvonala nem emelkedett a szakmai elismertséggel. Míg a fiatal Gaudí gyakran öltözködött elegánsan, színházba és operába is lovaskocsival járt, addig kora előrehaladtával egyre inkább kopott öltönyökben járó öregúrként jelent meg – ha megjelent egyáltalán – társas rendezvényeken.
Gaudí életformája az állandó vándorlásról szólt. Egy ideig Barcelonán kívül telepedett le, majd végül visszaköltözése után, 1906-ban többszöri helyszínváltoztatás után a Güell-park egyik épületében – amely ma múzeum – telepedett le, ahol apjával és unokahúgával élt egészen hozzátartozói haláláig. Gaudí utolsó hónapjaiban a Sagrada Família műhelyébe költözött, lényegében remete életformát folytatva a templom falain belül és kívül egyaránt.
1915-ös idegenvezetés a Sagrada Famíliában
A Barcelona jelképévé magasodott Sagrada Família, azaz a Szent Család-templom építése 1882-ben kezdődött meg Francisco de Paula del Villar y Lozano tervei alapján, aki egy hagyományos, neogótikus templomot tervezett. A munkálatok irányítását egy év múlva vette át Gaudí, aki szinte teljesen átírta az eredeti elképzeléseket.
A templom építése egyre nagyobb energiáit emésztette fel, így építészcsapatával – akik közül többen maguk is híresek lettek – megfelelő stratégiára volt szükség, hogy a munkák gördülékenyen haladjanak előre. Gaudí 1915-től minden más megbízásával felhagyott. és csak a templom építésére koncentrált. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy az 1910-es évtized meglehetősen nehezen alakult magánéletében: számtalan barátját, munkatársát és családtagját veszítette el. Ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „A jó barátaim meghaltak; se családom, se vagyonom: semmim nem maradt. Most teljes egészében az egyháznak szentelhetem magam.”
Az építész 1926. június 7-én szokásos sétájára indult a környéken, amikor az egyik kereszteződésnél elütötte egy villamos. Eszméletét vesztette, és mivel nem voltak nála azonosításra alkalmas iratok – ráadásul ruhája is rongyos volt – sokáig senki sem segített neki. Végül egy rendőr vitte be a kórházba, de három nappal később belehalt sérüléseibe. Noha ekkor a templomnak még csak a negyede, egy torony és a keleti homlokzat készült el, Gaudít a kriptában temették el. A lassú munkát halála előtt így kommentálta: „Megbízómnak nem sürgős.”
A Sagrada Família munkálatai azóta is az ő tervei és modellje alapján folytatódnak adományokból és a belépődíjakból: ez a világ egyetlen épülő műemléke. A befejezést 2026-ra, Gaudí halálának centenáriumára tervezik, a bazilikát 2010-ben szentelte fel XVI. Benedek pápa.
Ha elkészül, a Sagrada Família lesz a legmagasabb európai katedrális, tíz méterrel magasabb, mint az ulmi székesegyház. (A tornyokat Gaudí nevezte el, az ő kívánsága volt az is, hogy a legmagasabb se haladja meg Barcelona legkiemelkedőbb pontját, a 185 méter magas Montjuic-et.)
Noha a történelem időközben Gaudít a világ talán elsőszámú építészévé avanzsálta, életében rendkívül magányos maradt. Egyetlen szerelme, Josefa Moreu sem viszonozta érzéseit, sokan emiatt később megtört, rosszkedvű emberként ábrázolták, de ezt barátai és munkatársai – például Francesc Berenguer – cáfolták. Saját maga írásos emlékeket nem hagyott az útókorra a műszaki jelentéseken, néhány baráti levélen és az 1873–1878 között írt hallgatói naplóján kívül, de ebben elsősorban építészeti kérdésekről tett feljegyzéseket.
Sokszor gúnyolták, kortársai közül a Casa Milàt többen csak kőbányaként emlegették. Példája csak szűk körben vált követendővé, elveit csupán néhány lelkes építésztársa alkalmazta, őt magát szinte elfelejtették, csak a hatvanas években fedezték fel újra. Szellemisége meghatározza Barcelona atmoszféráját, látogatók millióit csábítva a városba.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
