Már az újkorban is unatkoztak az emberek, óriási problémát jelentett a templomi alvás 

2023. március 11. 17:05 Múlt-kor, Klió

Fodor Mihályné: Aludni a templomban -- prédikáció, unalom és küzdelem a figyelemért a középkori és kora újkori Európában című írása a Klió folyóirat 2021/3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében.

Az unalom története eddig kevés figyelmet kapott, és az sem terjedt ki a modern időknél korábbra. Sokan az unalmat kifejezetten modern jelenségnek tartják. Peter Conrad orvos-szociológus úgy találta, hogy a tizennyolcadik században sokasodtak meg az unalomtörténeti írások. „Úgy tűnik, hogy a szabadidő és jómód megnövekedése előtt nem számított, hogy az élet érdekes-e vagy unalmas.” Többen rámutattak, hogy az angol nyelvben az „unalom” szó nem szerepelt az 1760-as évek előtt, azóta viszont gyakorivá vált.

Ez azt jelentené, hogy a tizennyolcadik század előtt nem ismerték az emberek az unalmat? Vagy az ő tapasztalatuk más volt, mint a miénk? Szerzőnk a választ a templomban alvó emberek eseteinek vizsgálatában keresi. E kutatás segítségével korrigálni lehet az elterjedt felfogást, miszerint az unalom pusztán tudományos probléma; nem, az unalom fogalmával együtt járt az aggodalom, hogy betegségről van szó, és keresték rá az orvosságot. Továbbá az unalom történetének feltárása árnyalatokkal gazdagítja a modern kor előtti kultúrát és mentalitást illető tudásunkat; azt hinnénk ugyanis, hogy a régiek kevesebb valószínűséggel unatkoztak, mivel sokkal vallásosabbak voltak. Ha így lett volna, a források nem figyelmeztetnének bennünket folytonosan, hogy a hívek gyakran alszanak a templomban.

A templomi alvás nem csupán zavaró látvány. Az maga a bűn. A jelenséget elsősorban a klerikusok bírálták, de a művészek sem hagyták szó nélkül. Nézzük meg William Hogarth-nak Az alvó gyülekezet című metszetét (1736). Mialatt a gyülekezet alszik, a küszködő prédikátor, nagyítóval a kezében felolvassa szentbeszéde részeként a Máté 11:28. verset: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugvást adok nektek”. A néhány még ébren lévő hívő közül egyikük a mellette ülő nő keblét nézegeti.

Jonathan Swift, aki maga anglikán esperesként szolgált a dublini Szent Patrick Katedrálisban, szintén elítélte a templomban alvást. Súlyos, terjedő bűnnek tartotta. „Egyetlen illetlen viselkedés sem hasonlítható azokéhoz, akik aludni jönnek ide” – írta. Joris van Eijnatten rámutatott, hogy tele volt a XVIII. századi Britannia panasszal a templomba aludni járók miatt. Eijnatten felteszi a kérdést: vajon elszigetelt probléma volt a közös nagy alvászat a templomokban, vagy Európa is osztozott ebben a csúnya szokásban?

William Hogarth: Az alvó gyülekezet, 1728.

A legrégebbi keresztény beszámoló a szundikáló hívekről az Új Testamentumban, az Apostolok Cselekedetei 20. fejezetében olvasható. Pál Troasz városában prédikált. Már késő este volt, s az egyik ablakban egy Eutikhosz nevű fiatalember olyan mélyen elaludt, hogy lezuhant a harmadik emeletről és halálra zúzta magát. Pál a karjába vette a fiatalt, s megvigasztalta a híveket, hogy a fiú él.

Ebben a világban az alvás a bajok forrása volt, nem pedig a lelki megújulásáé. Jézus a Gethsemané kertben így szólongatta a tanítványait: „Miért alszotok? Keljetek fel és imádkozzatok, hogy ne essetek kísértésbe!” A jó kereszténynek tehát ébernek kellett lennie. A teológusok elismerték, hogy az alvás biológiai szükségesség, de hangsúlyozták, hogy a hívőket az alvás fizikai és lelki sérüléseknek teszi ki. Az alvás isteni büntetés a bűneink miatt: megfoszt az életünk egyharmad részétől.

Az álmosság a korai kereszténység értelmezésében a fő bűnök egyike volt, és leginkább a szerzetesekre és remetékre volt jellemző. A tunyaság, az acedia a legagresszívabb kísértés volt: nem akart az ember templomba menni, elhanyagolta vallási kötelességeit, és elaludt a szertartás alatt. Ellenszere az állhatatosság és lelkierő. A szigorú teológusok szerint a templomi szundikálás tiszteletlenség Isten szava iránt. Alvás idején a gonosz könnyebben tud ténykedni.

Anthony van Dyck festménye Szent Pálról

Ezt a hiedelmet a reformáció sem törölte el. Valaki megjegyezte, hogy ha Isten ugyanolyan szigorú lenne, mint Eutikhosz esetében, akkor „gyakran több halottat találnánk, mint élőt, a templomainkban”. Ezek a jelzések azt jelentik a történész számára, hogy a templomban való alvás példátlan méreteket öltött a kora újkorban; már egész gyülekezetek estek ebbe a bűnbe. És a probléma mindenütt jelen volt: városban, vidéken egyaránt; gyakran száznál is többen horkoltak egy szertartás során.

Minden társadalmi csoportot magával sodort a bóbiskolás: mestert és szolgát, matrónát és szolgálóleányt, anyát, gyermekét, tanárt és tanítványt. A művészek fametszeteken örökítették meg ezt az általános problémát. Híresek és kifejezőek a már említett Hogarth metszetei, Sebastian Brant A Bolondok hajója (1494), vagy Hans Holbein A prédikátor (1520-as évek) és Leyden Szent Antal elhívása (kb. 1530) című művei. Egy XVII. századi német pap szomorúan állapította meg, hogy a szokásos alvók az első pillanatokban elalszanak, és a szertartás végén a társaiknak kell meglökniük őket.

Felvetődik a kérdés: vajon ezek a leírások a valóságot ábrázolják, vagy túloznak? Daniel Jütte ezért olyan szövegeket választott, amelyek az átlagember szemszögéből nézték a problémát. A francia és olasz közmondás szerint „a hosszú prédikációk rosszabbak, mint az esős idő”. Boccaccio Dekameronjában szerepel egy férj, aki el akarja altatni a feleségét, ezért „Nastagio testvér prédikációját olvassa fel neki”.

Rabelais Gargantua és Pantagruel című munkájában a főszereplő csak a prédikáción tud elaludni. Nem tudott ellenállni a templomi szundikálásnak Samuel Pepys, a XVII. századi londoni naplóíró sem. Emiatt bűntudata volt, de a prédikátort is hibáztatta. James Boswell is leírta, hogy „a szertartás unalma valóban kimerítő volt”.