„Magyarország sokat vesztett.” – Rudolf trónörökös halálának sajtóvisszhangja
2022. március 22. 14:23 Vér Eszter Virág
A magyar Habsburg
A bécsi temetés ceremóniáját mintegy ellensúlyozandó a magyarországi (gyász)megemlékezések kiemelt eseményére, a rekviemre Budapesten a Helyőrségi templomban került sor február 9-én. Az országos gyásszal párhuzamosan továbbra is folytak a véderőjavaslat elleni tiltakozások, amelyek „felszámolására” az uralkodópár február 11-én Magyarországra érkezett. Ferenc József február 13-án fogadta az országgyűlés részvétnyilvánító deputációit.
Reflektálva az (ismételten fellángoló) utcai tüntetésekre – Ráth Károly főpolgármesternek adott válaszában – kénytelen volt a helyzet konszolidálására vonatkozó „követelését” újból nyomatékosítani: „…reménylem, hogy e gyászos hetekben, melyeket Én és a Királyné itt tölteni szándékozunk, fájdalmunk enyhítésére a főváros, magatartása által tanúsítani fogja mindenkori hű ragaszkodását” (Vasárnapi Ujság, 1889. február 17.). E rendkívüli helyzet – az uralkodói jelenléttel kiegészülve – lehetőséget teremtett ugyan a kormánynak arra, hogy kisebb módosításokkal elfogadtathassák a törvénytervezetet, Tisza miniszterelnöki pozíciója azonban megingott, és bukása elkerülhetetlenné vált.
Rudolf és II. Vilmos német egyenruhában, feleségeik társaságában. A kép a nyilvánosságnak készült, valójában messze nem volt ilyen egyetértés, barátság a két férfi között
A magyar nyelvű sajtó, illetve a hivatalosan elvárt megemlékezések Rudolf (posztumusz) ábrázolásaiban a korábbi kánonképző normák nyomán a ’67-es, szabadelvű hagyomány maradt meghatározó, és a róla a köztudatban kialakított képet leginkább Jókai publicisztikája révén elterjedt ideálkép határozta meg: a magyar érdekeket mindenek felett képviselő Rezső királyfiról, aki Erzsébethez hasonlóan, Ferenc József ellenpontjaként jeleníthető meg, és aki – e hitrendszer szerint – magyarként gondolkodik a Monarchiát érintő kül- és belpolitikai kérdésekben egyaránt.
Alakja ennek nyomán egyre hangsúlyosabban megjelenítve vált a hazafias érzelmek tárgyává, amelyet tovább „hevített” a helyébe lépő trónörökös magyarellenes törekvéseinek az ismerete: „Ígéret volt csak, de olyan ígéret, amelynek beváltásától új, jobb korszak hasadását vártuk. Annyi megértését, rokonszenvet és jóakaratot láttunk benne dolgaink iránt, hogy lehetetlen volt azt nem hinni, hogy olyan viszony lesz közte és köztünk, amilyen talán Mátyás király óta nem volt” – így írt a Vasárnapi Ujság 1908. október 18-án.
A politikai kultuszképzés egyik jellemező sajátosságaként – egyéni kvalitásain túlmenően – különleges képességekkel ruházták fel Rudolfot, aki a belé vetített „kivételes adottságai” révén megoldást kínálhatott volna a Monarchia válságát elmélyítő problémákra, mintegy „nemzetvezető” szerepbe álmodva az elhunyt trónörököst: „…ő maga eleven útmutató volt, hogy merre felé keressük nemzeti és állami boldogulásunkat, s eleven bizonyíték, hogy nem kilátástalan arrafelé keresnünk. De ugyanezzel a természetességgel, mellyel viselkedésében e monarkia minden kényességei és ellentétei a legszebben elsimultak, született vezérnek is mutatkozott a magyar nemzeti törekvések élére, a monarkia szükséges nagyhatalmiságán belül a magyar állami és nemzeti teljesség kialakulása felé” (Magyar Hírlap, 1908. október 13.).
Rezső királyfi halálhíre
A megemlékezések állandó – egyik leghangsúlyosabb – elemét képezte személyének mintegy kisajátítása, magyarosítása is, amelynek külön magyar elnevezéssel is nyomatékot biztosítottak, ezzel szemben nemzetekfelettiségét sok esetben még a különféle gondolattársításokkal sem tudták „megnyugtatóan” áthidalni: „…Habsburg-családnak ez az egyik legkiválóbb fia a miénk volt. Nem mintha daczosan lett volna magyar, mint az egyszeri legény, aki zsidó hitre akart térni, hogy csúffá tegye a famíliát. Nem is mintha számításból és kijelöltetésből […] Nem, Rudolf királyfi egyszerűen, természetesen, önkénytelenül és magától értetődően volt magyar és nem csakis magyar, mert ugyanígy volt cseh is és ugyanígy volt német” – olvasható a Magyar Hírlap ugyanaznapi számában.
Magyarérzelműségének meghonosodását jelentősen befolyásolta annak legfőbb társadalom-lélektani vonatkozása is, lévén Rudolfra mind a ’67-es tábor, mind a függetlenségiek egyes csoportjai úgy tekintettek, tekinthettek, mint politikai elveiket a későbbiekben megvalósító politikusra. Másfelől benne – Erzsébet mellett – a „magyar Habsburg” megtestesülését is látni vélték, amely ily módon összegeztethető volt a magyar lélekben a függetlenségi vággyal és a dinasztiahűséggel is: „Magyarország sokat vesztett. Rudolf trónörökös magyar királyi herczegnek neveltetett, magyar alkotmányt és történelmet tanult; magyarul tudott, magyarul érzett, magyar főurakkal barátkozott, magyar írókkal társalgott, Magyarországot beutazta s olyan magyar király lett volna belőle édes atyja után, aminőt századok óta nem láttunk, csak mindig kívántunk” (Kánya Emília: Rudolf trónörökös emléke, 1905).
A fentiek összegzik azt a négy főelemet, amelyre a hivatalosan elfogadott képalkotás során Rudolf magyarságát alapozták, vagyis a neveltetésének részeként elsajátított magyar történeti ismereteket, magyar nyelvtudása mellett; jellemvonásainak egyes magyarosnak tartott elemeit, valamint hogy „magánemberként” is számos alkalommal járt az országban, főként vadászat céljából, ahol kíséretének tagjai között magyar főurak is voltak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
