Szent Péter utódai elméletileg mindig szabadon járhattak el a kardinálisok kreálásában, ám ez valójában hosszú évszázadokon keresztül csupán az itáliai, még pontosabban az Egyházi Állam területéről származó bíborosok kiválasztására volt igaz. Az egyházfők döntéseit ugyanis az egyes keresztény uralkodók különféle bel- és külpolitikai megfontolásoktól vezérelve már a XIV. századtól kezdve igyekeztek valamilyen módon befolyásolni. A történelem során leggyakrabban a Német-római Birodalom, Franciaország, Spanyolország, Anglia, Portugália, Nápoly, Lengyelország, Velence, Savoya és – mint látni fogjuk – Magyarország kívánta megakadályozni, hogy a pápák a hozzájárulásuk nélkül tüntethessék ki alattvalóikat, másrészt pedig a saját jelöltjeik számára szerették volna a bíbort megszerezni. Az uralkodói előterjesztésre kinevezett kardinálisokat hívták „koronabíborosoknak”.

A XIV. század magyar kardinálisai már a koronabíborosok korai képviselőinek tekinthetők. Demeter esztergomi érsek (1378–1387) 1378-ban, majd néhány évvel később a diplomata Alsáni Bálint pécsi püspök (1374–1408) ugyanis I. (Nagy) Lajos, illetve özvegye, Erzsébet királyné közbenjárásának köszönhette új méltóságát. A francia származású Guillaume de la Jugie VI. Kelemen pápa unokaöccseként (nepos) lett a Santa Maria in Cosmedin templom diakónus kardinálisa (1342), majd V. Orbán pápa a Szent Kelemen-templom presbiter bíborosává kreálta (1368). Franciaországban, Németalföldön, Magyarországon és Lengyelországban számos egyházi javadalommal rendelkezett, mindemellett fontos egyházkormányzati feladatokat is ellátott, így például Kasztíliába vezetett pápai legációt (1355). Számos adat arra utal, hogy I. Lajos megbízásából bíboros protektorként a magyar és a lengyel királyság egyházi és diplomáciai ügyeinek a római Kúriánál történő képviseletét látta el.

Ez presztízskérdés

A XV. század közepétől Magyarország önálló hatalmi megerősödésével és nemzetközi kapcsolatainak kiszélesedésével párhuzamosan hét személy részére sikerült a bíbort megszerezni, akik közül hárman rezideáló magyar főpapok voltak: Szécsi Dénes (1440–1465) és Bakóc Tamás (1497–1521) esztergomi, valamint Várdai István (1457–1470) kalocsai érsek. Szécsit még egri püspökként Habsburg Albert király özvegyének, a kiskorú V. László anyjának javaslatára 1439-ben tüntette ki a bíborral IV. Jenő pápa. Várdai számára Hunyadi Mátyás háromévi folyamatos sürgetés után nyerte el a széles karimájú galerust 1467-ben. Bakóc 1500-ban lett bíboros. Beatrix királyné testvérének, Aragóniai Jánosnak (1480–1485) és unokaöccsének, Estei Hippolitnak (1486–1497) – mindketten az esztergomi érsekség élén álltak – kineveztetését kizárólag dinasztikus szempontok indokolták.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. tavasz számában olvasható.