Létezett-e a középkorban „turkáló”?
2019. január 12. 12:26 Múlt-kor, Múlt-kor
A szegények ruházata
Az 1332-ből fennmaradt angol adójegyzékek minden háztartás (azaz házaspár) számára biztosítottak néhány dolgot, amelyek után nem kellett adózniuk. Ezek a következők voltak:
Egy ruha/összeállítás a férfi, és egy a nő számára
Egy közös ágy
„Egy gyűrű és egy lánc aranyból vagy ezüstből” [talán nászajándékok]
„Egy selyemöv, amelyet minden nap használnak”
Egy közös ivókupa
Az adójegyzékből emellett kiderül, hogy London lakosságának 50%-át nem lehetett adóztatni – azaz tulajdonuk nem haladta meg a fent felsoroltakat. A szegény londoniaknak minden bizonnyal kevés más lehetőségük volt, mint mások nagylelkűségére bízni magukat, vagy a középkori „turkálót” igénybe venni, ha meglévő ruhájuk elhasználódott. Az ilyen használtruha-kereskedőknek külön neve is volt: angol nyelven „fripperer” (kb. „sallangos”), olaszul pedig „rigattiere” (napjainkban „ócskás”, „zsibárus” értelemben használatos). Itáliának különösen nagy jelentősége volt a használtruha-kereskedelemben – még külföldről is érkeztek kereskedők Firenzébe, hogy feltöltsék készleteiket.
Az angol parlament költségvetési vitáit rögzítő tekercseken fennmaradt az a vélemény, miszerint „a lovászok a mesterember ruháit hordják, a mesteremberek a polgárét, a polgárok pedig a nemesét!” A nemesség nagy megrökönyödésére és a köznép nagy örömére ugyanis a használt ruhákkal való kereskedelem eredményeképpen nehezebbé vált megmondani valakiről pusztán ruházata alapján, a társadalom mely rétegéhez tartozik.
Különféle források
Ami a használt ruházathoz való hozzáférést illeti, a városban élők számára minden bizonnyal nagyobb volt a választék, mint vidéken. Az olyan városokban, ahol többféle felekezetű emberek éltek együtt, a források szerint gyakori volt például, hogy a zsidó és keresztény nők ruhákat cseréltek (arra is akad példa, hogy egymás csecsemőit szoptatták), azonban biztos az is, hogy ez felekezeten belül is megtörtént, csak kevesebb ennek említése. A legtöbb városban emellett sok kereskedő volt, akik megvették és továbbadták a használt ruhákat, illetve a használt ruhákból bontott szövetből készült új ruhákat.
Nem mindegyikőjük volt azonban etikus üzletember. A „London Lickpenny” című szatirikus vers főszereplője például elveszíti csuklyáját, később pedig látja, hogy a Cornhill negyedben egy piaci árusnál van, azonban nincs elég pénze visszavásárolni. A használt ruhák a lopás mellett legalább három forrásból származhattak. Készülhettek a ruhakészítő mesterek régi, vagy az elvárt minőséget el nem érő anyagából, de kerülhettek ki az arisztokraták és egyháziak kezéből is. Emellett a felsőbb osztálybeliek gyakorta zálogkölcsönzőkön keresztül szabadultak meg örökségük nem kívánt darabjaitól.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
