Leprások, vámpírok és uralkodói ereklyék: miért volt szokás holttesteket megcsonkítani a középkorban?
2020. május 30. 08:27 Jon Kaneko-James
A német módszer
A középkor folyamán az uralkodóknak és a nemeseknek ezer és egy okuk volt arra, hogy távol legyenek otthonuktól. A különféle küldetésekre a halál azonban nem volt tekintettel. Amikor II. (Kopasz) Károly római császár és nyugati frank király 877-ben jobblétre szenderült, holttestét 1800 méter magasból kellett lehozni.
Földi maradványaival aztán a szolgáinak még egy hosszú – és nehéz terepen is áthaladó –, 250 kilométeres útszakaszon is át kellett vergődniük, mire járhatóbb, sík területre értek. Annak ellenére, hogy a halott uralkodó tetemét egy szurokkal lezárt, állatbőrbe burkolt hordóba helyezték, az oszlásnak induló test penetráns szagokat árasztott, ezért Károlyt, ideiglenes jelleggel, Nantuában gyorsan eltemették. Az uralkodó hamvai így csak hét év késéssel érkeztek meg Saint-Denis-be.
Az 1135-ben elhunyt I. Henrik angol király rothadó teste pedig valóságos biológiai fegyverré változott, amelynek bebalzsamozása emberéletet is követelt. A király tetemét végül egy bikabőrből készült zsákba varrták, amelyet sóval töltöttek meg. A gondos csomagolás ellenére a holttestből így is sűrű fekete lé szivárgott, amit a derék szolgák edényekben fogtak fel, majd az út mentén kiöntöttek.
Az 1199-ben Normandiában egy nyílvessző okozta elfertőződött seb következtében elhalálozott Oroszlánszívű Richárd földi maradványait praktikus okok miatt három helyre is eltemették: a király belső szerveit és agyát Chalusben, szívét a roueni katedrálisban, a többi testrészét pedig a fontevraud-i apátságban helyezték örök nyugalomra.
A távoli vidékeken jobblétre szenderült vagy csatában elesett uralkodók és nemesek tetemeit egy rendkívül praktikus megoldással is haza lehetett szállítani. A középkor embere a gyakorlatot „Mos Teutonicus” -ként, avagy „német módszerként” emlegette.
Ennek lényege az volt, hogy az előzőleg kizsigerelt tetemet borban, ecetben vagy vízben forralták egészen addig, amíg a hús le nem vált a csontokról. A megfőtt lágy részeket, illetve a zsigereket gyakran a kifőzés helyszínén eltemették, néha elégették. Az értékesnek vélt egyéb testrészeket és a csontokat pedig állatbőrbe csomagolva szállították haza.
A „német módszer” alkalmazásának mértékét az évszakok és a távolság határozta meg. A mediterrán klímájú Szentföldön sokszor volt szükség a „Mos Teutonicus” teljes körű alkalmazására, mint például a folyóba fulladt I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár esetében. Ezzel szemben az 1228 telén elhalálozott Kegyetlen Henrik herceg teteméből csak a belsőségeket távolították el és helyezték egy kerámiaedénybe, majd a tetemet minden gond nélkül szállították el a 400 kilométerre lévő alsó-ausztriai heiligenkreuzi apátságba.
A középkori elit tagjai pusztán szentimentális okokból is dönthettek testük haláluk utáni feldarabolása mellett. Amikor III. Henrik német-római császár 1056-ben Bodfeldben átadta lelkét a Mindenhatónak, parancsa szerint szívét és egyéb belső szerveit Goslarba temették, abba a városba, „ahová a szíve húzta”, szeretett lánya, Matilda nyughelyére.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
