Múlt-kor.hu

Lacikonyhák és társaik

Lacikonyhák és társaik

„…milly boldogul élünk mi pestiek! Képzelhetik a’ vidékiek, ha megmondjuk, hogy 1247 fogadó, étház, csapszék áll szolgálatunkra tárva, hol mindenütt, a’ mint mondatik, izletes étkeket, dicsőséges bort ’s jeles árpalevet mérnek; ha megmondjuk, hogy egyedül a’ három nyári hónapok alatt ezen etető intézetekben 280,000 ártatlan csirke költözik a’ szebb létbe, hát még az a’ sok igénytelen libácska, zenészi rucza, melancholikus pulyka a’ nagy reményű borjukkal hol marad? A’ pesti hidvám, borátszállitási bérül, mindennapra 3000 akó diját számítja, ide nem értve, a’ mi Pest részéröl hozatik be, ’s ide nem számítva sem a’ finom bor, sem a’ lélek- és testölő pálinka, melly tömérdek bódéban korcsositja a’ nemzedéket.” Ezzel a statisztikával 1845 januárjában hencegett Frankenburg Adolf folyóirata, az Életképek, nyilván már a nyárról ábrándozva.

1845-ben Budának 42 124, Pestnek 79 777 lakosa volt, összesen tehát 121 901 fő a két parton, nagyjából annyi, mint ma a főváros XIII. kerületében, vagy ha a városokat nézzük, Győrben vagy Nyíregyházán. Az „etető intézetek” ehhez képest aránytalanul nagy számát az évi négy nagy országos vásár óriási forgalma indokolta, ezekből pedig kettő is nyáron volt: a Medárd-napi június 8-án, a János-napi augusztus 29-én (egész pontosan a jeles naphoz legközelebb eső hétvégén) kezdődött. Szent János fejevételének napját később Szent István napja, augusztus 20. váltotta föl. A vásárok eleinte egy, aztán már két hétig tartottak, de a kereskedők igyekeztek idejekorán megérkezni, hogy biztosan jó helyük legyen, az is időbe telt, mire mindenki hazaindulhatott, úgyhogy egy-egy ilyen sokadalom jóformán egész hónapra rúgó teljes felfordulást jelentett.

A pesti vásároknak igen nagy vonzáskörzetük volt, Schams Ferenc 1822-ben azt írja, ilyenkor „szinte hihetetlen számú kereskedő, szatócs, kofa, házaló, vándor, kézműves és zsidó lepi el a várost. Húszezer szekér is érkezik, mintegy négyszer annyi igavonó állattal, s eladók és vevők hada vonul fel.” A vásártér maga is hatalmas: a mai Kiskörút teljes hosszában és a pesti Duna-part a mai Széchenyi tértől a mai Fővám térig.

Ennyi embert etetni? Mivel? Hogyan? Pecsenyesütők, török édességárusok, fánksütők, pogácsások, mézesbábosok, palacsintások, vándorkávésok, akik a nyakukba akasztott tálcán hurcolták a kannát meg a közösen használt poharakat; bort kínáló korcsmasátrak, ser- és pálinkamérések… 1842-ben pedig egyenest Hollandiából érkezett főkötős Waffel-sütő nénék ütöttek tanyát a pesti Duna-parton. „…a jó pesti elegans nép a czifrán feldicsért Waffelt jó áron fizetvén mohón ’s kiváncsian evé, kétségkivül mint valami »nobel« külföldi divat-süteményt, ’s pedig sok kényes gyomor tán ha tudá, kikkel volt egy koszton, gyomorémelygést is kap vala” – írta a Világ (a Waffelt pedig ma gofrinak tiszteljük).

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. nyár számában olvasható.

Előfizetek most

vagy

Emlékeztetőt kérek

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2022. nyár: Mesebeli menyegzők

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra