Kis híján tragikusan zárult az első főemlős kalandja a világűrben

2024. január 31. 09:05 Múlt-kor

Miután 1957. október 4-én a Szovjetunió Föld körüli pályára állította a világ első műholdját, a Szputnyik–1-et, az Egyesült Államok vezetői közül többen kétségbeesésükben a fejükhöz kaptak. Nem volt mese, a kommunista kihívásra válaszolni kellett. A rákövetkező évben Washington létrehozta a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalt, közkeletű nevén a NASA-t, hogy az országban párhuzamosan zajló űrfejlesztéseket egy központi helyre koncentrálja, és minél előbb választ tudjon adni a Szovjetuniónak.

Az egyre fokozódó űrversenybe mindkét fél komoly energiákat fektetett, és miután megugrották a műholdas lépcsőt, mind Moszkvában, mind Washingtonban arról kezdtek tanakodni, hogyan lehetne embert juttatni a világűrbe. A folyamat első fázisában információt kellett szerezni arról, miként hat az űrutazás az élő szervezetre. Nyilvánvaló volt, hogy az első úttörők, kísérleti alanyok az állatok lesznek.

Az űrverseny ezen szakaszát is a Szovjetunió nyerte: 1957. november 3-án a Szputnyik–2 fedélzetén egy Lajka nevű kutya kijutott a világűrbe. A szovjetek azt szerették volna megtudni, hogy egy emlősállat szervezete miként reagál a fellövésre. Sokáig nem vizsgálhatták az ebet, mert Lajka űrkapszulája annyira felmelegedett, hogy a derék négylábú néhány órával a fellövés után elpusztult. A Szputnyik–3 és 4 „asztronautái” egerek és patkányok voltak, a Szputnyik–5 fedélzetén 1960 augusztusában pedig egy egész állatkert, két kutya, negyven egér, két patkány, rovarok és számos növény (búza, kukorica) foglalt helyet. Az utóbbi utasai már épségben visszatértek a Földre.

Lajka kutya, az első földi élőlény, amely Föld körüli pályára állt

Eközben az Egyesült Államokban is lázasan folytak a kísérletek. A nyugati oldalon azonban nem kutyákat, hanem majmokat „foglalkoztattak”. Az 1949-ben induló kísérletek azonban sorra kudarcot vallottak, az első öt majom (Albert I, II stb.) nem élte túl a fellövéseket. Albert VI-nak már nagyobb szerencséje volt, ő 70 kilométer magasra jutott, de a landolás után nem sokkal ő is kimúlt. 1959 májusában azonban az amerikaiak is áttörést értek el, egy Able és Baker nevezetű majompárosnak, akiket 96 kilométer magasra repített egy Jupiter AM-18-as rakéta, sikerült élve visszatérnie a Földre. Baker, a mókusmajom igazi matuzsálemként, 27 éves korában 1984-ben fejezte be földi pályafutását.

1961-ben aztán az USA „magasabb fokozatra váltott”: egy főemlőst, méghozzá egy csimpánzt küldött az űrbe. Hamet, aki 1957 táján született Kamerunban, a vadonból fogták be, és hat egyed közül választották ki, ő viselte a legnyugodtabban a kihívásokat. A több hónapos űrhajós kiképzés ugyanis nem volt egy leányálom. A csimpánzokat lekötötték és órák hosszat kellett ülniük, majd lökhajtásos repülőgépekre is felkerültek, ahol a dugóhúzón kívül még számtalan légi mutatványt kellett elviselniük.

A fizikai megmérettetés után jött a szellemi is, amelyben Ham remekül teljesített. Az ülésébe beszíjazott csimpánznak az előtte lévő műszerfalra szerelt, különböző színű jelzőlámpák felvillanása esetén különféle karokat kellett megrántania. Ha a feladatot sikerrel oldotta meg, akkor finomsággal kedveskedtek neki, ha nem, akkor enyhe áramütéssel figyelmeztették az állatot a hibájára. Ezt a logikai játékot a fellövést követően is „eljátszották” Hammel, a tudósok ugyanis képet akartak kapni arról, hogy mennyire terheli meg a szellemi teljesítőképességet a felszállás folytán kialakuló, akár 10 G-s nehézségi gyorsulás, vagy éppen a súlytalanság állapota. Ham egyébként a küldetés közben is remekül teljesített.

A fellövésre 1961. január 31-én került sor. A hároméves Hamet egy speciális konténerbe rakták, majd egy Atlas hordozórakéta segítségével fellőtték az űrbe Cape Canaveralról. A fellövésnél azonban egy kis hiba adódott. A felszállás vége felé bekapcsolt az egyik mentőrakéta, ezért az egész űrkabin a tervezettnél magasabbra szállt. A pályaeltérésnek az lett a vége, hogy a visszatérésnél a csimpánzra extrém, magasabb mint 14 G-s terhelés nehezedett.

Az első űrcsimpánz a USS Donner fedélzetén, az űrugrást követően

A 16 perc 39 másodperc hosszú utazás alatt Ham 6 percet töltött a súlytalanság állapotában. A rövid űrugrás végül az óceánban ért véget. A záró szakasz majdnem tragédiával végződött, egy szelep meghibásodása miatt ugyanis befolyt a kabinba a tengervíz, és már félig ellepte a fülkét, mire a mentőegységek rátaláltak. Szerencsére Ham megmenekült a fulladástól és egy kisebb orrsérüléssel megúszta a kalandot.

A hős csimpánz útja értékes információkkal szolgált a NASA mérnökeinek és tudósainak és nagyban hozzájárult az első amerikai űrhajós, Alan Shepard 1961. május 5-én végrehajtott sikeres űrugrásához. Hamet, aki az úttörő repülése végett bekerült a Nemzetközi Űrhírességek Csarnokába, küldetése után nyugdíjazták. 1963-tól 1980-ig a washingtoni, majd 1980-tól 1983-ban bekövetkezett haláláig az észak-karolinai állatkert lakója volt.