A két háború közötti évtizedekben a Szovjetunióban nem volt ritkaság az éhínségig fajuló szegénység, a Gulágra hurcolt foglyok mindennapos tapasztalatot szerezhettek arról, mi az éhezés. A túlélésért folytatott küzdelemben a rabok sokféle módon viselkedtek: még emberevés is előfordult.

Az éhezés már a Szovjetunió felé tartó vonatokon, útközben elkezdődött. Kovács László naponta egy darabka – gyakran penészes – kenyeret kapott, ám a legrosszabb mégsem ez volt a számára, hanem a szomjúság. A szellőzés nélküli vagonokban összezsúfolva és a nyári forróságtól kínozva utaztak a rabok, miközben volt olyan nap, hogy egy korty vízhez sem jutottak. Ha pedig mégis megállt a szerelvény valahol, nem biztos, hogy az összes vagonba jutott az ivóvízből, így a hátsó vagonokban utazók a vasúti töltés melletti Dunából kaptak inni. Az Elveszett évek című kötet szerzője, Bien György szerint szintén a szomjúság volt a legkínzóbb: „ez a víz utáni vágy egész életemen keresztül kísért. Ha csak egy kicsit is szomjas vagyok, szinte rögtön pánikba esem, különösen nyáron, ha meleg van”. Völgyi József elmondta, a kiszáradástól többen meghaltak útközben – a hullát ilyenkor letakarták, a halálát pedig azért nem jelentették, mert így az ételadagját fel lehetett venni. Ez általában fekete kenyér volt, és jobb esetben valamilyen főzelék, általában cukrozott sóska. Wágner Dezső (aki később belehalt a Gulág szörnyűségeibe) azt írta naplójában, hogy a két hétig tartó vonatút alatt csak kétszer-háromszor került sor ilyen meleg étel kiosztására.

Fekete leves

A körülmények a táborba érve sem javultak sokat. Alekszandr Szolzsenyicin, a Gulág fő krónikása így számol be a főétkezésről: „A kondért megtöltötték vízzel, beleszórtak némi piszkos apró krumplit, s még ez volt a jó, mert többnyire csak megfeketedett káposzta, céklalevél és mindenféle szemét jutott bele. Meg bükköny, korpa, azt nem sajnálták.” Szekeres Imre Gyula hasonlóról számolt be, a levesnek titulált sötét lé, valójában felmelegített víz volt, amelyben jó esetben néhány halcsont vagy krumpli(héj) úszott. Olykor zab vagy hántolt árpa került bele. Hegedűs János többnyire ez utóbbit, a burizses levest kapta, „mely sokszor majdnem feketének látszott. Elvétve találtunk benne 1-2 szem burizst, csak az íze volt a levesre emlékeztető. Ugyanis a szakácsok a sűrűjét meghagyták maguknak, a fölöslegest meg a saját fajtájuknak […]”. Hegedűs az étkezés mikéntjéről is beszámolt, amely tovább fokozta a mostoha állapotokat. A táborban nem mindenkinek jutott edény, így volt, aki a sapkájába, mások konzerves dobozba, ismét mások a tenyerükbe kapták meg a levest, ha pedig kásaétel is volt, akkor azt egyszerűen rámerték a levesre. Ahol nem volt elég víz a főzéshez, ott két bögre „zavaros, sós vizet” adtak a leves helyett. „Olykor kaptak az agyonhajszolt, munkában megszakadt lovak húsából, és bár ezt a mócsingot nem tudták elrágni, ez akkor is igazi lakoma volt.” Ez még normál esetben sem lenne elegendő kalória egy felnőtt embernek. A napi 10–13 órás kemény (fagyban végzett) munka mellett pedig még kínzóbb volt az éhezés. Rózsás János, aki 10 évnyi kényszermunkát élt túl a Gulágon, és Ekibasztuzban Szolzsenyicin rabtársa volt, a következőképp jellemezte a helyzetet: „Az 55 fekete kenyérdarab tartotta bennem a lelket, amit reggelenként pillanatok alatt eltüntettem – és jött utána a nagy semmi, az észbontó éhség napnyugtáig.”

 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. ősz számában olvasható.