„Kérek még, felügyelő úr” – milyen volt valójában az élet Twist Olivér dologházában?
2021. november 18. 18:47 Múlt-kor
A viktoriánus dologházakat „sivár, rémítően zord és nyomasztó” helyekként jellemezte egy 2012-es tanulmány. Mióta Dickens Twist Olivérje először megjelent 1837-ben, az általa leírt dologház – és annak számos filmbeli megjelenítése – formálta a képet, amely az intézményről a köztudatban él. Mindegyik ábrázolás alapvetésnek tekinti, hogy a dologházban szörnyűséges, embertelen bánásmód járta. De mennyire felel meg ez a kép a valóságnak?
A dologházak kialakulása
A tipikus dologház az angol szegénységi törvény 1834-es módosítása (Poor Law Amendment Act) nyomán jelent meg. A törvénymódosítás áthelyezte a szegénygondozás megszervezését az egyes egyházközségek kezéből egy központosított nemzeti rendszerbe, amely ezen egyházközségek Szegénytörvényi Egyesületnek nevezett csoportjain alapult. Minden ilyen egyesület helyben választott Felügyelők Tanácsa vezetése alatt állt, és egy központi dologházat tartott fenn az egyesület egész területét kiszolgálva. A munkaképes szűkölködők és családjaik számára a dologházat szánták egyedüli segítségként. Az új szegénységi törvény végrehajtását egy központi hatóság ellenőrizte – eleinte a Szegénytörvényi Bizottság, majd a Szegénytörvényi Tanács, végül a Helyi Kormányzati Tanács.
Gyakori feltételezés, hogy a Twist Olivér egy ilyen új, egyesületi dologházban játszódik, avagy egy „bastille”-ban, ahogy a rendszer kritikusa, William Cobbett képviselő és újságíró nevezte őket. A bizonyítékok azonban világossá teszik, hogy Olivér dologháza az 1834 előtti, egyházközségek által működtetettek közé tartozik, ahol sem a munkarend, sem az étkezés nem volt egységes. Azt mind tudjuk, mit ettek a dologházak lakói: zabkását, mégpedig rosszat. Olivéréknél „elrendeltek napi háromszori étkezésnek egy-egy tányér híg zabkását, ráadásul hetenként kétszer egy fej hagymát és vasárnaponként egy fél zsemlét”. Csakhogy a dologházak fennállásának egész ideje alatt nem volt egy sem, ahol ilyen étrendet tartottak volna fenn – sem 1834 előtt, sem utána.
A jellemző dologházi étrendet jobban illusztrálja a westminsteri Szent Margit dologház menüje, ahol a reggeli kenyér volt erőlevessel vagy kásával, a vacsora pedig kenyér vajjal vagy sajttal. A napközbeni étkezés lehetett leves benne főtt hússal, sárgaborsó-főzelék, vagy tejben főtt zabkása. Az 1830-as években a brightoni dologház lakói hetente hatszor húst kaptak vacsorára, korlátlan repetával, továbbá a férfiak fejenként két pint, a nők és a gyerekek egy-egy pint (kb. fél liter) sört minden nap. A lakóknak asztalnál szolgálták fel az ételt, a férfiaknak és fiúknak a ház igazgatója, a nőknek és lányoknak a házvezetőnő porciózott.
Az új dologházak a Szegénytörvényi Bizottság által 1835-ben összeállított és előírt hat étrend közül választhattak. Az 1. számú étrend például a munkaképes férfiaknak az alábbiakat biztosította: minden nap reggelire kenyeret és zabkását, ebédre kenyeret és sajtot vagy erőlevest, vacsorára pedig levest, illetve hetente háromszor húst és krumplit. Az öregek lecserélhették a zabkásájukat heti vaj-, tea- és cukorfejadagra. Bár ez kimondottan jó élelmezés volt ahhoz képest, ahogy az átlagos kétkezi munkás evett, megvoltak a maga hátrányai is. A dologházak által vásárolt hozzávalók általában gyenge minőségűek voltak, és gyakran hamisították, kipótolták őket. 1886-ban egy jelentés látványos eltéréseket talált a különböző dologházakban készült ételek tápértékében: a scarborough-i dologházban például egy pint zabkása négy uncia zablisztet tartalmazott, míg Easingwoldban csak másfelet (egy uncia kb. 28 gramm).
1883-ban a Helyi Kormányzati Tanács hetenkénti halvacsora bevezetését javasolta a dologházakban a lakók egészségének javítása érdekében. Bár a kísérlet néhol, például Bristolban, sikerrel járt, jellemzőbb volt a Ludlow-ban tapasztalt reakció, ahol a lakók arról panaszkodtak, hogy a hal „megárt nekik”. 1897-ben a Bethnal Green-i dologházban próbaként bevezetett étrendfejlesztés az újságok címlapjaira került, miután egy lakó állítólag annyira túlette magát, hogy belehalt. 1901-től kezdve, mivel lakóik már főleg az öregek és betegek közül kerültek ki, a dologházak maguk állíthatták össze a heti menüjüket egy központilag elfogadott listáról, melyen olyan ínyencségek is szerepeltek, mint az ír gulyás, a pásztor- és a cornwalli pite. A lista mellé egy szakácskönyv is járt, amely egységesítette a hozzávalókat és az előkészítést.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
