„Kérek még, felügyelő úr” – milyen volt valójában az élet Twist Olivér dologházában?
2021. november 18. 18:47 Múlt-kor
Férges rongyokba öltözötten
Egy másik közkeletű tévedés, hogy a szegényeket dologházra „ítélték” volna. A dologházba költözés végső soron önkéntes volt, bár sokaknak a körülmények nem hagytak más választást. A felvételi eljárás részeként dologházi egyenruhát is kiutaltak a jelentkezők számára, amit ma többen az emberi méltóságtól való tudatos megfosztás eszközének tartanak. Figyelembe kell azonban venni, hogy az új lakók számára, akiknek sokszor minden tulajdona a rajtuk lévő ruha volt – és az is gyakran csak férges rongyokból állt –, két rend tiszta és jó állapotú öltözék nemcsak célszerű, de kellemes fogadtatás is volt.
A ruházat azonban mégiscsak bizonyos mértékű ellenőrzést adott a hatóságok kezébe. Bár a lakók bármikor elhagyhatták a dologházat, és ez esetben visszakapták saját ruhájukat, ha valaki engedély nélkül dologházi ruhában távozott, azt megvádolhatták az egyesületi tulajdon ellopásával. Semmilyen anyagi vagy egyéb segítség nem állt rendelkezésre azok számára, akik úgy döntöttek, hogy elhagyják a dologházat, sem munka-, sem szálláskeresésben. Bizonyos szempontból a dologház így szegénységcsapdává vált.
Voltak azonban olyanok is, akik a legkevésbé sem tartottak a dologháztól. A „ki-be” néven ismert lakók gyakorlatilag ingyen szállásként kezelték a dologházat, ahol néhány napig vagy hétig megszálltak, mielőtt továbbálltak volna: 1901-ben a 81 éves Julia Blumsun összesen 163-szor csatlakozott a City of London dologházához. Mások számára tudatos választás volt a dologházban élni: a lancashire-i Leigh dologházának egy lakójáról 1922-ben kiderült, hogy 500 fontja van a bankban (ez mai értéken mintegy 30 ezer fontot, azaz több mint 13 millió forintot jelentett).
Az egyetlen csoport, akik számára a dologházak ténylegesen kiutat próbáltak találni a szegénységből, a gyerekek voltak. A nincstelen gyermekeket a szegénygondozási rendszer I. Erzsébet királynő (ur. 1558–1603) óta tanoncként helyezte el mesteremberek mellett. Bár az 1968-as Olivér című film úgy mutatja be, mintha a dologházi gyerekek eladóak lettek volna, valójában új mestereik kaptak jutalmat, ha maguk mellé vették őket. Az 1830-as évek végén azonban mind látványosabbá vált, hogy sok iparos, akiknek egyetlen szempontja a kapott jutalom volt, kihasználta vagy bántalmazta a mellé adott tanoncokat. Egy 1842-es jelentés kimutatta, hogy a dewsbury-i Felügyelők Tanácsa által bányászként elhelyezett gyerekek között az ötéves Thomas Townend is helyet kapott, bár őt tizenhat nap után visszaküldték.
A tanoncság helyett James Kay-Shuttleworth helyettes szegényügyi biztos azt indítványozta, hogy a gyermekek vallási és kézművesoktatást kapjanak, például ács-, cipész- vagy szabómesterségben, illetve a lányok a háztartástanban. Az oktatás történhetett magában a dologházban, vagy ideális esetben más helyszínen, mert ez kivonta a gyerekeket a felnőtt szegények „ártó befolyása” alól. Néhány egyesület saját iskolát állított fel e célra, vagy együtt működtettek körzeti iskolákat, ez utóbbiak némelyike több száz gyereket is képes volt befogadni. 1850-ben Charles Dickens meglátogatott egy ilyen iskolát Norwoodban, és azt írta róla, hogy lakói „majdnem bizonyossággal jó és bővelkedő polgárokként” hagyhatják majd el.
Ezek az intézmények is sok kritikát kaptak viszont személytelen mivoltuk miatt, és mivel a betegségek könnyen terjedtek falaik között. Az 1870-es évektől egy másik megoldás vált népszerűvé. Ebben külön erre a célra épült miniatűr falvakban helyezték el a gyerekeket, házanként már-már családias, 10-20 fős közösségekben, egy-egy házvezetőnő felügyelete alatt. A falvakhoz iskola, kápolna, kórház, mosoda és műhelyek is tartoztak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
