Kegyetlen megtorló hadjárattal tudta csak megszilárdítani hatalmát Anglia felett Hódító Vilmos
2018. december 10. 16:41 Múlt-kor
Összehangolt ellenállás
Az eddigi felkelések alapvetően helyi jellegűek voltak, és hamar leverték őket, mielőtt jelentős csorbát ejthettek volna az új uralkodó tekintélyén. Az összehangolt és széles körű lázadás a normannokkal szemben lassan fejlődött ki, talán pont amiatt, hogy Hastings után nem voltak egyértelmű vezetői az angoloknak. 1068 nyarára azonban ez megváltozott.
Az új ellenállás elsődleges szítói Edwin és Morcar, Mercia és Northumbria névleges earljei voltak. Az új rendszerben kevés valódi hatalmuk volt, és Vilmos területük egy részét külön szétosztotta támogatói között. Számos northumbriai nemes csatlakozott Edwinhez és Morcarhoz, és így tett Æthelwine durhami püspök és Bleddyn gwyneddi király is. A kor egyik legfőbb írott forrása, Orderic Vitalis szerint mind Anglia, mind Wales vezetői hírnököket küldtek szerte az országban, hogy felkelést gerjesszenek. „Általános kiáltás tört fel az igazságtalanság és önkény ellen, amelyet a normannok és fegyvertársaik mértek az angolokra” – írta. „Mindannyian készen álltak együttműködni hajdani szabadságuk visszaszerzésére.”
Ezen erőfeszítések ellenére a felkelés rövid életű volt, és az ellenállás hamar összeomlott, amint Vilmos csapatai végigsöpörtek Közép-Anglián. A szorosabb kontroll érdekében a király várakat építtetett a nagyobb városokban: Warwickban, Nottinghamben, Yorkban, Lincolnban, Huntingdonban és Cambridge-ben. Ennek ellenére 1068 csupán ízelítő volt az elkövetkező felkelésekből.
Vilmos még 1069-ben sem tudhatta biztosnak fogását Anglián – ráadásul nem is uralta az egész országot: befolyása nem terjedt ki Yorknál északabbra. A nagy kiterjedésű Northumbria eleddig kitartott minden, irányítás alá vonását célzó próbálkozás ellen, és innen is indult ki a legnagyobb fenyegetés, amely Vilmos trónjára leselkedett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
