Múlt-kor.hu

Múlt-kor bolt: Itt vásárolhatsz termékeinkből 》

Kegyetlen barbárok vagy az egyház áldozatai? – a vandálok igazi arca

2016. január 4. 12:42

A vandalizmus szó a 18. század vége óta gyakorlatilag a rombolás szinonimája. A kifejezést Henri Grégoire abbé alkotta meg, aki a jakobinus terror időszakának egyházellenes lépéseit, a műemlékeket, könyvtárakat, templomokat és kolostorokat leromboló szélsőséges forradalmárok tetteit a vandálok tevékenységével hozta párhuzamba. A keleti germán népről a középkor századai során főként a katolikus egyháznak köszönhetően alakult ki rendkívül negatív kép, a valóság azonban nem ennyire sötét. Kevesen hallottak Geiserich király Róma elfoglalásakor tanúsított „mértékletességéről”, Thrasamund kultúrapártoló lépéseiről, vagy Hilderich vallási tolerancia jegyében meghozott intézkedéseiről. Bár a vandálok módszerei manapság már minden bizonnyal kiváltanák a közvélemény felháborodását, viselkedésük a korabeli Európában korántsem számított kirívóan brutálisnak. A végső ítélet meghozatalát persze az olvasóra bízzuk. 

<

A lóverseny szerelmesei

A vandálok először a 1. században, idősebb Plinius Naturalis Historiájában tűnnek fel a forrásokban (bár sokan vitatják, hogy a Vandili elnevezés valóban őket takarná). Őshazájuk pontos helye nem tisztázott, de a legtöbb történész egyetért abban, hogy a két nagyobb egységre, az aszding és a sziling törzsre bomló keleti germán nép valószínűleg a Balti-tenger partvidékéről származott. Mint Cassius Dio beszámol róla, a 2. század második felében, a markomann háborúk idején tűntek fel a Római Birodalom közép-európai határterületein. A Duna menti régióban letelepedő vandálok létszáma maximum 100 ezer főt tett ki.

A vandálok valamikor a 4. században vették fel az Atyaisten és a Fiúisten egylényegűségét tagadó arianizmust, amelyet fanatikus hittel gyakoroltak. Más vallásokat csak nehezen tűrtek meg, és felekezeti intoleranciájuk a későbbiekben komoly feszültségforrást jelentett. Ariánus hitük ellenére – a többi germán törzshöz hasonlóan – a vandálok hétköznapjait is meghatározták a pogány kultúrára jellemző elemek. A becsületnek különös értéke volt körükben, így az eskü megszegése hatalmas, természetfeletti büntetést járó bűnnek számított. Bár legfontosabb erkölcsi alapelveiket véresen komolyan vették, a lazítást sem vetették meg. Prokopiosz bizánci történetíró leírásából tudjuk, hogy a vandálok észak-afrikai királyságuk fennállásának évtizedei alatt szívesen vettek részt színházi előadásokon, szerették a táncot és a lóversenyt, de a költői ékesszólást sem vetették meg.

A vandálokat a szvébekkel és az alánokkal együtt a hunok űzték nyugat felé az 5. század elején: 406. utolsó napjaiban erejüket egyesítve átkeltek a Rajnán, és betörtek a Római Birodalom részét képező Galliába. A vandálok két éven át fosztogatták a vidéket, majd 409-ben királyuk, Gunderich vezetésével behatoltak Hispániába. Róma barbár szövetségeseit, a vizigótokat (nyugati gótokat) hívta segítségül, hogy megakadályozza a vandálok letelepedését az Ibériai-félszigeten. A vizigótok 416-ban döntő győzelmet arattak a déli területeken letelepedett sziling törzs felett, a szvébeket pedig északnyugatra szorították vissza. A harcokban az alán törzs gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A támadásokat túlélők a szilingekkel együtt beolvadtak a vandálok immár egyetlen törzsébe, az aszdingba.

Bár a vandálok egyre otthonosabban mozogtak Hispániában, mindössze 20 éven át tartózkodtak a félszigeten. A források szerint Bonifatius helytartó, a függetlenedési törekvései miatt a nyugatrómai vezetéssel hadban álló, nehéz helyzete miatt segítségre szoruló hadvezér hívta be őket Afrikába 429-ben. A vandálok a 428-ban trónra lépő Geiserich vezetésével mintegy 80 ezren keltek át a Földközi-tengeren Észak-Afrikába. Bonifatius ekkor már hiába közölte velük, hogy megoldódtak a vitái a nyugatrómai vezetőkkel, nem tértek vissza korábbi szálláshelyükre, és sorra ostrom alá vették a városokat. 430-ban Hippo Regius ostromakor életét vesztette többek között a korai kereszténység egyik legnagyobb gondolkodója, a város püspöke, Szent Ágoston is, aki valószínűleg az éhezésbe halt bele.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

Kegyetlen barbárok vagy az egyház áldozatai? – a vandálok igazi arca

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2024. tavasz: Tróntól a Szentszékig

Ízelítő a Magazinból

További friss hírek

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra