Káromkodók, kételkedők, istentagadók – hogyan viszonyult a valláshoz a középkor embere?

2017. május 17. 14:10

Az egyik legszélesebb körben osztott álláspont a középkor világáról, hogy az akkor élt emberek valamennyien elkötelezett hívők voltak. Legyen szó a keresztényekről, vagy éppen az Európa különböző pontjain elszórtan élő kisebb-nagyobb zsidó és muszlim közösségekről, mindennapi életük legfontosabb szervező ereje a vallás volt. A 20. század egyik legnagyobb hatású történésze, a francia Lucien Febvre máig meghatározó elmélete szerint az ateizmus, vagyis annak tudatos kijelentése, hogy Isten nem létezik, nem csak hogy nem létezett a 17-18. századot megelőzően, de nem is létezhetett. Ennek oka az volt, hogy nem születtek még meg azok a tudományos-filozófiai-teológiai eszmék és fogalmak, amelyek révén a modern értelemben vett ateizmus leírható, így a középkor embere egész egyszerűen képtelen volt „elgondolni és kimondani” azt, hogy Isten nem létezik.

Újabb kutatások azóta már finomították ezt az elméletet, és rámutattak arra, hogy a középkoriak korántsem kezelhetőek egységes masszaként a hithez és a valláshoz való viszonyuk tekintetében. Az embereknek már ekkor is megvoltak a maguk sajátos nézőpontjai,  értelmezései, sőt kételyei is. A spanyol területeken működő 15. századi inkvizítorok feljegyzései és a vádlottak vallomásai például rendkívül gazdag tárházát nyújtják a korban létező „alternatív” nézeteknek. A vallomások értékét külön növeli, hogy azok a társadalom legkülönbözőbb tagjaitól származnak: találkozhatunk bennük nemesekkel, kézművesekkel, orvosokkal, vagy éppen hivatalnokokkal, földművesekkel, egyetemi tanulókkal – sőt, gyakran papokkal és szerzetesekkel is.

A hit „elutasítása” gyakran puszta indulatból történt. Számtalan részletes beszámoló született különféle istenkáromlási esetekből, amelyek többsége mögött egy-egy, kocsmában, szerencsejáték közben elhangzott káromkodás állt. Például 1494-ben egy bizonyos Bernaldino Pajarillo tekézés közben egyszer így kiáltott fel: „Elutasítom azt a k**va Istent!” A teke azonban másokból is kihozta illetlenebb énjüket, így egy Bernal nevű sebész a következő szavakkal biztatta egyre lassuló golyóját: „Érj oda, érj oda, hogy sose jelenjen meg Jézus Krisztus!”  A szövetkereskedéssel foglalkozó Rodrigo egy – a baszkok által ma is előszeretettel űzött – pelóta meccs közben fakadt ki: „Istenben sem hiszek, hogy az a b**zi Szent János!”

Nem kétséges persze, hogy még a legbuzgóbb inkvizítort is jobban foglalkoztatták a dühös káromkodásoknál azok a megnyilvánulások, amikor valaki teljesen tudatosan támadta saját hitét. Egy Diego Mexias nevű pap például 1485-ben, Aranda városában jelentette ki, hogy a menny és a pokol nem létezik, „az élet pedig nem szól másról, minthogy megszületünk és meghalunk, szerzünk egy szép barátnőt és jó sokat eszünk.”  Pedro Gomez egy különösen hideg napon, az időjárás miatt bosszankodva jelentette ki, hogy „Esküszöm Istenre, hogy nincs lélek!”  Különösen nagy felháborodást keltett, amikor egy Pedro Moreno nevű káplán elégelte meg, ahogy néhány ember arról beszélgetett, hogy Szent Péter birtokolja a mennyország kulcsát. „Hát persze, és az alsónadrágjában hordja...”  – csúszott ki a pap száján.

Egyes feljegyzések arról tanúskodnak, hogy voltak, akik meglehetősen nagy szkepticizmussal álltak az egyház hivatalos tanításaihoz. Diego de Barrionuevo 1494-ben például amiatt állt az inkvizíció előtt, mert azt találta mondani, hogy „Istenre esküszöm, hogy ezt az egész pokol és paradicsom dolgot csak azért találták ki, hogy megijesszenek minket. Olyan ez, mint amikor a kisgyermeknek mesélnek a zsákos emberről.”  Más alkalommal azzal vádoltak kilenc embert, mert azt hangoztatták, hogy nem a keresztény hit az egyetlen út a megváltás felé. A társaság egyetlen női tagja, egy Juana Perez nevű parasztasszony ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A jó zsidó is megüdvözül a saját tanítása szerint és a jó mór is a maga törvénye szerint, és mégis mi másért teremtette volna őket az Isten?”

Ugyancsak a más vallású emberekkel szembeni tolerancia gondolata jelenik meg egy Diego nevű molnár és egy Gil nevű földműves beszélgetésében. A molnár szerint helyes volt, hogy a keresztény király hadat vezetett a Granada városát és környékét ekkor még uralmuk alatt tartó muszlimok ellen, mire Gil a szemére vetette: „Hogy tudhatná bárki is, hogy Isten melyik könyvét szereti legjobban a három közül?” – amivel egyértelműen arra utalt, hogy a muszlimok épp úgy viszonyulnak a Koránhoz, ahogyan a keresztények a Bibliához vagy éppen a zsidók az Ószövetséghez.

Mindezek és más európai adatok alapján, a spanyol inkvizíciós jegyzőkönyveket feldolgozó kutató, John Edwards szerint, ha helyes is Febvre elmélete arról, hogy modern értelemben vett ateizmusról nem beszélhetünk még a korban, az viszonyt bizonyos, hogy a késő-középkori Európában már meglehetősen mély gyökereket vert a vallási szkepticizmus.