Múlt-kor.hu

Ingyen ebéd, zene, látványosság és átverés: tengerésztoborzás a középkorban

Ingyen ebéd, zene, látványosság és átverés: tengerésztoborzás a középkorban

2019. július 12. 17:23 Múlt-kor

A hadiflottánál való szolgálat a történelem legtöbb időszakában egyet jelentett a szűkös terekben végzett kényelmetlen és nehéz munkával, valamint az otthontól távol töltött hosszú hónapokkal. Hogyan kerítettek tengerészeket a Földközi-tenger középkori és kora újkori nagyhatalmai?

1555-ben Georg von Holle német zsoldosvezér kihirdette, hogy landsknecht katonákra (a svájci pikás alakzatok német megfelelői) van szüksége, és a jelentkezőket Wildeshausen városába szólította. Calenberg hercege 3000 katona fizetésére elegendő pénzt biztosított neki a sereg felállításához, de a megbeszélt napon 5000-nél is többen jelentek meg.

Holle abban az irigylésre méltó helyzetben találta magát, hogy válogathatott a legjobban képzett és legjobban felszerelt katonák között, a kevésbé ideális jelöltekről pedig lemondhatott.

Ilyen helyzetről a középkori és kora újkori haditengerészeteknél álmodni sem mertek. A 10. századi Fátimida Kalifátusban például előfordult, hogy volt tengerészek elrablásához kellett folyamodnia a hajóhadnak, hogy meglegyen a kellő létszám csapatszállító flottájukban.

A velenceiek által megszállt Kréta férfi lakossága igyekezett inkább a gyűlölt védelmi milíciához csatlakozni, mint hogy hajókon kelljen szolgálnia.

De még ha máshonnan is kellett sokszor az emberanyagot „vadászni” – a velenceieknek fogcsikorgatva spanyolokat alkalmazni, a spanyoloknak pedig emiatt muszlim észak-afrikaiakat, a középkori Mediterráneum mégis kinevelt elegendő elkötelezett és tapasztalt tengerészt, aki képes és hajlandó is volt kalózokkal szembeszállni, szárazföldi csapatokat szállítani, villámportyákat végrehajtani a part menti településeken, de alkalomadtán egy-egy ritka tengeri csatában is részt venni.

A fent említett lakossági engedetlenséget figyelembe véve hogyan tudták ezt elérni a toborzók?

Az erős tengerjáró hagyománnyal bíró helyeken eleve létezett az emberek olyan halmaza, amely rendelkezett a szükséges tudással és képességekkel, a hadihajók parancsnokai pedig gyakran úgy érték el a legnagyobb sikereket, ha az egyéni toborzást teljességgel elvetették.

Tárgyalásos úton vették rá e városok tanácsait, hogy meghatározott számú tengerészt biztosítsanak a flotta számára, gyakran egy bizonyos szaktudással rendelkezőket: az 1280-as években Capri szigete például több hajónyi evezőst adott, a spanyolországi Tortosa pedig 170 számszeríjast.

A kollektív tárgyalásokban részt vevő városiaknak hatalmában állt olyan feltételeket kiharcolni, amelyek kimondottan vonzóvá tették a tengeri szolgálatot – például a szárazföldi haderőhöz képest rövidebb szolgálati időt.

Emellett olyan koncessziókat is nyerhettek, amelyek az egész város számára kedvezőek voltak: előfordult például, hogy ha elegendő tengerészt sikerült a flotta rendelkezésére bocsátani, a pénzben vagy javakban szedett hadiadó csökkentésre került.

Sok esetben azonban a városvezetés nem volt hajlandó ilyen tárgyalásokra, illetve a flottának égető szüksége lehetett faanyagra, élelmiszerre és egyéb erőforrásokra, így az adócsökkentés nem volt megengedhető.

Ilyen esetekre a forrásokból két fő stratégia tűnik ki, amelyeket a flottaparancsnokok alkalmazhattak, gyakran a kettőt egyszerre.

Az első módszer az volt, hogy megpróbálták a valóságosnál sokkal vonzóbbnak feltüntetni a tengeri szolgálatot. Az Ibériai-félsziget keresztény régióiban (a Reconquista előtt) például a toborzók rendre felállítottak egy asztalt vagy sátrat az adott városban, és zenészek vagy más szórakoztató előadások segítségével csalták oda az érdeklődőket.

A cél az volt, hogy teljes körű tájékoztatás nélkül, ott helyben rábírjanak minél több embert a szerződés aláírására – ilyenkor rendszerint azt mondták nekik, két-három hónap múlva hívják csak be őket (ez gyakran nem volt igaz).

A tengerészélet izgalmasként való feltüntetésének mesterei azonban a Fátimidák voltak: míg hajósaik dolga többnyire evezésből állt, ahogy a Földközi-tengeren ide-oda szállították a szárazföldi csapatokat, a toborzás elősegítése érdekében rendszeres hajós parádékat rendeztek a Níluson, melyek keretében izgalmas tengeri csatákat is eljátszottak az éljenző közönségnek. E látványosságok igen vonzó, ám meglehetősen hamis képet alakítottak ki a hadiflotta életéről.

Más helyeken és időszakokban viszont elég volt az is, ha a tengerészélet kevésbé tűnt rossznak, mint az otthoni mindennapok. Ennek egyik fontos eleme az élelem volt: a Földközi-tenger matrózai – országtól és vallástól függetlenül – nagyjából ugyanolyan ételt kaptak minden egyes nap.

Ez körülbelül négy liter vizet, esetleg egy kevés bort, kétszersültet, és egy sózott húsból, babból, és talán fokhagymából vagy más fűszerből álló főzeléket. A muszlim flottáknál, illetve az olyan keresztény hajókon, ahol a személyzet többségét muszlimok tették ki, a sózott húst (amely leggyakrabban disznó volt) sajttal váltották ki.

A Fátimidák mellett azonban a középkori Szicíliát uraló normannok, a tengerjáró aragóniaiak, és a velenceiek is kitapasztalták, hogy e spártai étrend igen vonzó azok számára, akiknek a szárazföldön nem biztos a napi betevőjük.

A toborzók ezért sokszor az év olyan szakaszaira időzítették kampányaikat, amikor az legutóbbi aratásból származó élelem már fogytán volt. Előfordult, hogy a későbbi szolgálatra leszerződő embereket addig is ellátták e tengerészkoszttal (de akár egész családjukat is).

A második leghatásosabb toborzási stratégia természetesen a pénz volt. A Földközi-tenger minden tengeri hatalma tisztában volt ezzel: egy 12. századi munkás havibére Egyiptomban a történészek számításai szerint két dinár volt, míg a hatékony adórendszernek köszönhetően az egyszerű tengerészek is akár ennek tízszeresét kaphatták, beosztásuktól és tapasztalatuktól függően.

Máshol ennél is vonzóbb módszerekhez folyamodtak: II. Alfonz aragóniai király például úgy rendelkezett, hogy a királyi kincstár (többnyire a zsidóktól felvett kölcsönökből) megfizeti minden matróz adósságait a szolgálat első két évében.

Ruggiero di Lauria, Szicília akkori aragóniai királyának admirálisa a 13. században a tengeri katonai szolgálat a szárazföldihez képest legnagyobb hátrányát iktatta ki: nem csupán engedélyezte, de bátorította is a zsákmányszerzést mind az európai, mind az észak-afrikai hadjáratokon (a szárazföldön a zsákmányszerzés lehetősége gyakorlatilag része volt a katonák fizetségének).

Volt, hogy mindenki a saját zsákmányát vihette el, de előfordult, hogy a zsákmányt Szicíliára visszatérve elárverezték, és az ebből származó pénzen az adott hajó legénysége igazságosan osztozott.

Ruggierónak a tengerészélet hirdetése is erőssége volt: Bartholomeus Neocastro messinai krónikás lejegyezte egyik beszédét, amelyben az admirális szinte minden „kívánatos” pontot érintett: a tunéziai Gerba elleni portya Isten akarata volt a szaracénok elleni küzdelemben, a győzelem a szicíliai flotta korábbi sikereit elnézve biztos volt, ráadásul a jövőben is dicsőségét zengik majd.

Ilyen motivációs beszédek azonban mindenhol elhangzottak, ahol csak tengerészeket próbáltak toborozni: Ruggiero sikerének kulcsa végső soron továbbra is az „ezüst, javak és zsákmány” hármas volt.

Ingyen ebéd, zene, látványosság és átverés: tengerésztoborzás a középkorban

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. ősz különszám: 101 kép rólunk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra