Ikerválságok – Szuez és a magyar forradalom 1956-ban
2016. november 18. 18:33
A hidegháború logikája
Az atomfegyverek birtokában a győzelem elveszítette a hagyományos jelentését. Magát a háború kitörését tekintették az alapvető problémának, sőt katasztrófának. Ekkor már nem volt érvényes az a doktrína, miszerint legalább kétszer akkora haderővel kell rendelkeznie a támadó félnek, fejtette ki Sáringer János, VERITAS Történetkutató Intézet munkatársa, aki a hidegháború logikájáról szólt. Kitért arra is, hogy az 1950-es évekre Franciaország és Nagy-Britannia elveszíteni látszott korábbi pozícióit a Földközi-tenger keleti medencéjében (a britek nem csupán kivonultak Egyiptomból, de korábban már Indiát is elveszítették). Az Egyiptomban uralomra jutó Nasszer növelni kívánta országa bevételeit, mivel arra törekedett, hogy az állam az arabok vezetője legyen. Sáringer a Szovjetunió esetében megemlítette, hogy a keleti és déli határainak és érdekszférájának növelését tűzte ki célul. A szovjetek azt tervezték, hogy finanszírozzák az asszuáni gát építését, ami sértené a nyugatiak érdekeit.
Sáringer szerint a szuezi válság és a magyar forradalom kitörése között nincsen ok-okozati összefüggés, egymástól függetlenül, párhuzamosan alakultak ki. Hruscsov október 30-án még a kivonulásról döntött, másnap pedig pálfordulásának lehettek tanúi munkatársai. Hangsúlyozta, hogy az előtte szólókkal ellentétben szerinte Nagy Imre november 1-jei lépései jelentősen ráerősítettek Hruscsov döntésére. Aláhúzta: az USA-nak az atlantizmus az elsőszámú cél, vagyis Európa nyugati határvonala és az Atlanti-óceán (mint „beltenger”) a legfontosabb. Kelet-Európa ezzel szemben alacsony prioritással bír, Egyiptom azonban a geopolitikai jellegénél fogva, valamint a brit-francia beavatkozás miatt került előtérbe. Szerinte az ENSZ-ben pedig nem volt véletlen, hogy a magyar kérdést tűzték napirendre: mindezt azért, hogy eltereljék a figyelmet a nyugati hatalmak szempontjából kínos, káros eseményekről.
Anthony Eden gyakorlatilag már 1935 és 1938 között is meghatározta a brit külügyi irányvonalat, továbbá mindkét Churchill-kormánynál a külügyminisztériumot vezette, majd miután 1955-ben Churchill egészsége miatt visszavonult, Eden lépett a miniszterelnöki pozícióba. A hatalmas külügyi tapasztalata ellenére Eden a brit külpolitika leghatalmasabb baklövését követte el 1956 őszén, mondta Egedy Gergely, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója.
Megjegyezte, Nasszer anyagilag is támogatta az algériai felkelést, így a franciák érintettsége itt is kirajzolódik. Eden memoárjában az USA-t tette meg a szuezi válság „elrontójának”, míg a francia vezetést dicsérte. Nem számolt azzal, hogy melyek az amerikai célok, az sem tűnt fel neki, hogy a britek elsőszámú szövetségese, Washington a kezdetektől fogva igyekezett visszafogni Londont, és a kérdést diplomáciai úton kívánta megoldani, bár ő azt állította, hogy az amerikaiak félrevezették őt. Egedy szerint ez nincs így, nem is kevés, egyértelmű jelzést küldtek felé. November 6-án a válság közepén Eden hirtelen tűzszünetet rendelt el, egyéb forrásokból kiderült, hogy az Eisenhowertől kapott ultimátum miatt tette ezt. Az előadó kiemelte, a brit államkincstár kimerülőben volt, ráadásul Washington lépéseket tett a font drasztikus gyengítésére is.
A magyaroknak a szovjet diktatúrából, az egyiptomi népnek pedig a brit gyámkodásából lett elege, mondta zárszóként Schmidt Mária, az 1956-os Emlékév kormánybiztosa.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
