Így változtatta Székelyföld harangjait a szabadságharc ágyúivá Gábor Áron
2018. november 27. 11:51
„A beérkezett jelentések szerint francia tüzérség tartózkodik Háromszéken” - írta naplójába az Erdélyre rontó Puchner tábornok 1848 őszén. Pedig nem nyugati lövegek sorakoztak fel csapataival szemben, hanem a székelyek legendás tüzértisztje, által öntött ágyúk ellen veszített csatát a havasokban. Nemzeti hősünkről, Gábor Áronról méltatlanul keveset tudunk, habár a szabadság oltárán nem csupán egész vagyonát, hanem életét is feláldozta.
Moldvából haza
204 éve, 1814. november 27-én született Gábor Áron egy ötgyermekes székely határőrcsalád legidősebb gyermekeként Berecken. Később a kantai ferences nevelőintézetben, majd a csíksomlyói gimnáziumban tanult. A gyermekként is szívesen rajzoló, faragó és a technika iránt érdeklődő fiatal apja nyomdokain járva 1831-ben bevonult a 2. székely határőrezredhez, Kézdivásárhelyen szolgált, majd Gyulafehérvárra helyezték, ahol pattantyús ágyúkezelői képzést kapott. Ezt követően a pesti tüzérezredhez került, majd a bécsi ágyúgyárban dolgozott. Minden vágya az volt, hogy a tüzérképző műszaki főiskolára kerülhessen, célját azonban nem tudta elérni, pedig öccse helyett is ő vonult be.
1845-ös leszerelését követően autodidakta módon, hadmérnöki szakkönyvekből képezte tovább magát az ágyúöntés mesterségében, közben ácsként és asztalosként is tevékenykedett: igazi ezermester volt, ugyanis egy szárazmalmot, valamint egy aratógépet is készített. 1846 környékén kivándorolt Moldvába, ahol megismerkedett feleségével, az egyes források szerint román származású, mások szerint csángó magyar Velcsuj Jusztinával. A román fejedelemségben érte a szabadságharc híre, amit meghallva egyből hazajött.
A Kiskomité (erdélyi forradalmi „párt”, amely nem látta reális lehetőségnek a behódolást) tagjaként kapcsolódott be Háromszék önvédelmének megszervezésébe. Ágyúöntési szolgálatait már az októberi agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen felajánlotta, ám akkor nem vették komolyan. 1848-ban Magyarországnak még nem volt számottevő hadiipara, némely esetben például Kossuth Lajosnak a Honvédelmi Bizottmány elnökeként elkoboztatással kellett megfenyegetnie a vasgyárakat, hogy rendezkedjenek be az ágyúgolyóöntési munkálatokra.
Erdélyre az ősz végén már „veszett ügyként” tekintettek, hiszen míg a nyugati területeken beindult a fegyvergyártás, a fejedelemségben alig volt használható fegyver, az osztrákok pedig Háromszék kivételével elfoglalták az egész tartományt. 1848. november közepétől kezdve több nemzetgyűlést is tartottak Sepsiszentgyörgyön a Háromszék önvédelmét megszervezni kívánók, akik között - valószínűleg november 16-án - felszólalt maga Gábor Áron is: „Uraim! Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Uraim, ha csak ez a baj, úgy én mondom, hogy két hét alatt lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell. Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és ha azokkal a próbalövésnél célt nem találok, magam állok tíz lépésnyire az ágyú elejébe céltáblának.” Felszólalását hatalmas éljenzés követte.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
