Így maradt rejtve a nyilvánosság elől a Manhattan-projekt titkos városa
2018. május 7. 12:39 Múlt-kor
Az ideiglenes lakhelyek, amelyek máig állnak
Annak érdekében, hogy ezt gyorsan és túlzott figyelemfelkeltés nélkül elérjék, az építészek előregyártott és félig előregyártott házakat alkalmaztak. Egyes esetekben a ház két félben érkezett egy teherautó platóján, aztán a helyszínen összeszerelték. Oak Ridge-ben sok úgynevezett „cemesto” ház is épült, amelyek cement- és azbesztpanelekből álltak. Ezeket „ábécé-házaknak” is hívták, a betűvel jelölt osztályokba sorolásuk miatt (az „A” jelű házak igencsak szerények voltak, míg a „D” jelűekhez már étkezőszoba is tartozott). Az, hogy milyen lakhelyet kapott valaki, általában beosztásának fontosságától függött, bár a nagyobb létszámú családok számára volt, hogy kivételt tettek. E lakhelyek közül egyik sem volt luxuskategóriás, de még a nyugati civilizáció összeomlásától való félelem közepette is a „kellemes, alapszintű, kényelmes amerikai külvárosi házakat” részesítették előnyben, mondja Moeller.
Legalábbis némelyek számára. Míg a fehér alkalmazottak viszonylag kellemes épületekben laktak, fekete társaikat nagyobb valószínűséggel helyezték el olyan barakkokban, amelyek alig voltak többek farostlemez kereteknél, és folyóvíz sem volt bennük. „A szegregációt valójában kezdettől fogva beletervezték” – mondja Moeller.
Az új lakások iránti kereslet tovább nőtt, és az újonnan érkezőket ideiglenesen tömbházakban, munkásszállókon és lakókocsikban szállásolták el. Az építkezési láz tetőpontján az alvállalkozók minden 30. percben átadták egy új otthon kulcsait. Az építkezés tempója önmagában is figyelemreméltó volt, de ahhoz, hogy az egészet titokban tudják tartani, szükség volt némi önkéntes vakságra. A város nem volt rajta semmilyen hivatalos térképen, és a látogatókat őrök szűrték a település bejáratainál. Ilyen léptéknél azonban nem maradhatott valóban rejtve. „Az emberek láttak dolgokat, egészen biztos” – mondja Moeller, de vélhetően úgy döntöttek, nem gondolnak bele túl mélyen abba, mi történik itt – ez a hozzáállás a hazafiság és a tudatlanság kombinációja révén jött létre. Moeller úgy gondolja, hogy akik látták a munkásokat és az anyagokat Oak Ridge-hez áramlani, úgy érezhették, hogy sokat kérdezősködni „amerikaiatlan” lenne. Az elv az volt, hogy „nem az én dolgom, a háborús erőfeszítésekhez szükséges” – mondja. „Sokkal nagyobb volt a nemzeti egység szelleme, mint ma el tudnánk képzelni.”
Hirdetőtáblákat helyeztek el városszerte, emlékeztetendő a dolgozókat arra, hogy maradjanak csendben a munkájukkal kapcsolatban, annak ellenére, hogy a legtöbb dolgozó keveset tudott a művelet valódi léptékéről. Még ha egy fecsegő dolgozó ki is adott volna érzékeny információt, rengeteg részletre lett volna szükség a teljes kép megalkotásához. A nagyközönség általában véve tisztában volt a röntgensugarak és a radioaktivitás fogalmaival, de a bomba és annak potenciálja észveszejtő lett volna. „Senki sem képzelte volna akkoriban, hogy ezt a szuperbombát ezekből a csekély anyagmennyiségekből elő lehet állítani” – mondja Moeller.
Hasonló „titkos városok” épültek az ország más részein is, mint például az új-mexikói Los Alamos és a Washington állambeli Hanford, utóbbiban 125 000-en is laktak. E városok tervezői más taktikákat is alkalmaztak a részletek elkendőzésére: Los Alamosban és Hanfordban előfordult, hogy minden lakosnak ugyanazt a postai címet adták. Oak Ridge-ben az utcák és házszámok kimondottan a kívülállók összezavarására voltak kialakítva. A buszjáratok X-10, K-25, Y-12 és hasonló neveket viseltek, ezek a gyárakat jelölték, ahová mentek. A szállásoknak M-1, M-2, M-3 és további egyszerű neveik voltak, így ha az ember nem tudta eleve, hogy hová akar menni, nem tudta értelmezni a jelöléseket. „Nem volt semmiféle tábla az épületeken, csak számok, kódnevek, és számok” – emlékezett vissza Wilcox. A város tele volt ilyesfajta rejtjelekkel, és még az alkalmazottak sem tudták mindet megfejteni.
Oak Ridge ma már nem titok. Utcáit 1949-ben megnyitották a nyilvánosság előtt. Az Atomenergetikai Bizottság segített létrehozni egy városi tanácsot, a települést pedig egy évtizeddel később hivatalosan is bejegyezték. Ma már megjelenik mind a térképeken, mind a népszámlálási adatokban (29 000 főnyi lakossággal), mint bármely más amerikai város. De még ma is, mindenfajta titkolódzás nélkül, az energetikai minisztérium a fő munkaadó, és még 2012-ben is történt olyan eset, hogy egy csoport békeaktivista – köztük egy idős apáca – behatolt az egyik létesítménybe, amely a világ legveszélyesebb radioaktív anyagait tárolja, és megrongálta azt.
Annak ellenére, hogy rendkívül gyorsan épültek, Oak Ridge otthonai közül sok igen tartósnak bizonyult. Ha az ember a város keleti felében autózik, láthatja, hogy a „cemesto” házakból rengeteg áll még ma is, meséli Ray Smith, aki körülbelül három éve lett a város helytörténésze, miután Wilcox elhunyt. Amikor a várost bejegyezték, a házak közül sokat eladtak azoknak, akik addig a kormánytól bérelték őket. Némi tégla- vagy deszkaburkolattal ugyan kissé átalakíthatták őket, de a régi ábécés rendszer él és virul. „Az Oak Ridge-iek mondhatják, 'ó, az ott egy B-ház. A nagymamám egy D-házban lakik'”, mondja Moeller. „Senki sem gondolja ezt különösebben furcsának.”
A fecsegéssel való hazaárulással fenyegetőző, megfélemlítést célzó hirdetőtáblák rég eltűntek, és a város ma büszke múltjára. Egyik nagy nyári eseménye a Titkos Város Fesztivál: egy hétvége tele parádékkal, koncertekkel, és a szövetségi létesítményekben vezetett túrákkal. „Ez az egy alkalom van évente, amikor a publikum bebocsátást nyerhet” – mondja Smith. Vannak titkok, amelyek akkor is lenyűgözik az embert, amikor már szabadon megismerhetők.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
