Így játszottak a gyermekek a „békebeli” Városligetben

2020. szeptember 1. 11:01

A 19. századi Városliget egyik legelső, a gyermekek fantáziáját megragadó, szórakoztató intézménye a bábszínház volt. A legkorábbi képeken Paprika Jancsi szerepel, az 1880-as évektől feltűnik Vitéz László alakja is. Hincz Gusztáv azzal az indoklással kapott engedélyt kőből készült bábszínházának felépítésére a vurstli területén 1889-ben, hogy „folyamodó magyar nyelvű bábszínháza eddig is igen keresett szórakozóhelyét képezte a gyermekvilágnak, ezért fennállásának további biztosítása indokoltnak látszik.”

Amikor a 19. század utolsó harmadában rohamosan megnőtt a Városliget népszerűsége, megjelent az első állandó cirkuszi vállalkozás is. A Barokaldi Cirkusz alapítója, az olasz Giuseppe Baroccaldi az 1870-es évek elején telepedett le a magyar fővárosban. Ponyvából és deszkából épített egyszerű cirkuszi sátrat a vurstliban, ahol évtizedeken át főként a gyerekközönséget szórakoztatta. A Vasárnapi Újság így méltatta 1906-ban, működése harmincéves jubileumán: „Nagyszerűbb cirkusz rengeteg sok van a világon, de jobb, kedvesebb, hálásabb, odaadóbb publikuma egyetlenegynek se lehet. Az öreg Barokaldi cirkusza valóságos elpusztíthatatlan képeskönyve lett Budapest gyermekvilágának és minden új generáció új közönséget hoz neki. Harminc esztendeje tódul a főváros gyermekserege a cirkuszába és szeretik kicsinyek s nagyok.”  Barokaldi olcsó cirkusza az alapító halála után is a pesti gyermekek kedvence maradt, Néparéna néven egészen 1938-ig működött.

A Városligetről készült régi újságrajzokon, fotókon felfedezhetjük a dolgozó gyermekeket is. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a 20. század fordulóján még nem kizárólag a játék és a tanulás töltötte ki a legifjabb korosztály életét, mint napjainkban. Bár Magyarországon a gyári gyermekmunkát egy 1884. évi törvény korlátozta, a szegény sorsú gyermekek jelentős részének munkával kellett hozzájárulnia önmaga és családja fenntartásához. Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint közel félmillió 7–14 év közötti gyermek dolgozott napi rendszerességgel szerte az országban. Így természetes, hogy a gyermekmunkások felbukkantak a Városligetben is, ahol többféle, viszonylag könnyebb munka végzésére nyílt lehetőségük.

A 20. század fordulóján többféle gyermekkép, s ennek megfelelően sokféle gyermekéletmód létezett párhuzamosan a fővárosban. A gyermeksorsok a társadalmi rétegződés mentén különültek el egymástól. A tehetősebb, polgári családokban élő gyerekek számára már száz évvel ezelőtt is a séta és játék helyszíne volt a belvárosból is könnyen megközelíthető park. A Városliget hétköznapi képéhez a 19. század végétől hozzátartoztak a rájuk bízott apróságokat sétáltató, levegőztető dadák, házicselédek. Szülői kísérettel is sok szépen öltöztetett, jó körülmények között élő gyermek érkezett a tiszta levegőjű, gondosan ápolt zöldterületre.

A 19. században nem alakítottak ki a gyermekek mozgásigényéhez alkalmazkodó, mai értelemben vett, a felnőttek által használt területtől elkülönített játszótereket. Ebből számos konfliktus adódott a Városligetben is, ahol a parkőrök szigorúan ügyeltek a virágágyások és a gyep épségére. A fűre lépni nem volt szabad. Szaladgálásra, labdázásra csak a felnőttek által használt sétányokon nyílt – erősen korlátozott – lehetőségük a gyerekeknek. A Budapesti Hírlap 1911-ben felháborodott cikkben kelt ki a ligeti őrök túlkapásai ellen: „Az őrök állandóan széjjelvagdossák azokat a labdákat, amelyek a pázsitra esnek, s mindent megtesznek, hogy a gyerekek ne játszhassanak a kedvük szerint a ligetben.”  

A kamaszodó, tizenéves korosztályt másfajta játékok vonzották, mint a felnőttek közelében totyogó kicsiket. A kalandot kereső, csapatokba verődő környékbeli fiataloknak a 19. század közepétől kedvelt játszóhelye volt a Városliget. Ágai Adolf író így emlékezett vissza az 1850-es évek fordulójára, az ifjúkori kalandozásokra a Városligeti tó környékén 1908-ban megjelent, Utazás Pestről Budapestre 1843-1907 című könyvében: „A tavon akkoriban is tettünk nagy tengeri utakat, csakhogy többnyire fakó és névtelen hajókon, míg most a kikötőben egész raj tarkállik. Biz' ott fél napokon át evickéltünk, néha pajkosan, néha álmatagon vesztegelve, mialatt nádi sípot metszettünk a parton, s a Robinson kalandjain megrészegült lélekkel bujkáltunk a Pávasziget belső részeiben, ahol egyszer emberi nyomra is akadtunk. Vagy ott hűseltünk a híd alatt, kihúzva csolnakunkat.”  

A 20. század fordulójára kialakult a gyermektársadalomnak egy sajátos rétege, amelyről a leghitelesebb képet a mai ember számára Molnár Ferenc rajzolta meg  A Pál utcai fiúk című regényében. Utcafiúnak, utcagyereknek nevezték azokat a kamaszodó, iskolaköteles fiúkat, akik tanítás után vagy az iskola helyett – amíg szüleik dolgoztak – az utcán játszottak, csavarogtak, kószáltak. Róluk írta Lakatos László A Hétben, 1915-ben: „A délutáni cirkusz vászonponyvája mögött százak álltak, mezítlábas gyermekek, lesve egy kicsinyke rést, lyukat is fúrván a ponyván, hogy betekinthessenek a mennyországba, hova minket bevittek. Őket, az „utcafiúkat” sosem vitték be.”

A huszadik század elején, jórészt amerikai hatásra, egyre szélesebb körben vált elfogadottá Európában is a felismerés, hogy a felnövekvő fiatal korosztályt különösen veszélyezteti a nagyvárosi életforma. Ha viszont a fiatalok a szabadság élményét nyújtó, zöld környezetben élhetik ki természetes mozgékonyságukat, játékos kedvüket, jellemük is egészséges irányban fejlődik. A Városliget használati szabályait is elkezdték fokozatosan hozzáigazítani a korszerű, huszadik századi felfogáshoz. Ennek ellenére a Liget egészen az első világháború végéig megőrizte díszkert jellegét. A sétányok kivételével nem mozoghattak szabadon sem a felnőtt látogatók, sem a gyerekek a zöldterületeken.

Szerencsére működtek olyan intézmények, amelyek az életkorukhoz illő élményeket és szabadabb mozgási lehetőséget kínáltak az ifjabb korosztályoknak. Talán a legfontosabb ezek közül a jégpálya volt a téli hónapokban. Harsogó, vidám katonazene kísérte a téli mulatságokat, fiatalos jókedv, kedélyes hangulat jellemezte a Városligeti tavon korcsolyázó, népes társaságot. S bár a korcsolyázás elsősorban a felnőttek mulatsága volt, a szülők közül sokan magukkal hozták a serdülőkorú gyerekeket is. A térzene, a felszabadult hangulat vonzotta a fiatalságot a jégpályára, ahol kisebb-nagyobb csoportokban társasági táncokat gyakoroltak és különféle társasjátékokat űztek. Idővel a nagy, központi jégpálya mellett kialakítottak egy – a 19. századi kisdedóvók mintájára Fröbel-kertnek nevezett – elkerített részt is a kisebb gyerekek számára, amelyet a kezdők és a jégen nehezebben mozgó, idősebb felnőttek is használhattak.

A gyermekek számára a legtöbb szórakozási és játéklehetőséget az Állatkert kínálta a városligeti intézmények közül. Már történetének első korszakában is szerveztek gyerekprogramokat, amikor – 1866–1908 között – magánvállalkozás keretében működött. Attól kezdve pedig, hogy a főváros tulajdonába került, különös gondot fordított a mindenkori vezetés arra, hogy a gyermekek különféle korosztályainak – az állatokkal való, önmagában is izgalmas ismerkedés mellett – minél több szórakoztató programot és vonzó játéklehetőséget biztosítsanak.

Az első városligeti játszóteret is az Állatkert területén vehették birtokba a gyerekek 1912-ben, az intézmény teljes felújítását és átépítését követő újranyitáskor. Az elkülönített városligeti játéktér a maga nemében feltűnést keltő újdonságnak számított, hiszen a fővárosban – a megszavazott játszótérépítési program ellenére –  mindössze három közterületi játszókertet sikerült kiépíteni az 1. világháború kitöréséig. Az Állatkert sarkában, a cirkusz mögött megnyitott játszótéren az iskolás korúak számára többféle tornaszert helyeztek el: létrát, gyűrűhintát, póznát, mászókötelet. A kisebbeket csúszda és többféle biztonságos hinta várta. Az angol mintára, többféle korosztály igényei szerint kialakított játszóhelyet mindenki ingyen látogathatta. Gyorsan népszerű lett, a korabeli újságok a gyermekek eldorádójaként emlegették.

Tábori Kornél 1912-ben, a Vasárnapi Újságban megjelent riportjában szemléletesen örökítette meg a nagyvárosi gyerekek első találkozását a számukra addig ismeretlen játékszerekkel: „Jellemző, hogy az első órákban milyen groteszk megfigyelésekre nyílt alkalom. A gyerekek egy része közel se merészkedett, s az «őrbácsi» valósággal fogdosta a vendégeket. – Szabad? No, de igazán? – kérdezgették hitetlenül a hírhedt pesti lakásínség, a zsúfolt kvártélyok delikvensei. És sokan nem tudták, hogy a legtöbb játékszer mire való. Egy kis meditálásra serkenthetne tán például az a tapasztalás, hogy az első héten száznál több gyereknek fogalma se volt a közönséges hintáról. A szegények addig egyáltalán nem láttak hintát. A nagyobbak, iskolások közt pedig szintén akadt, aki a «csúszókát» nem ismerte.”

Tábori Kornél így zárta 1912-ben játszótéri riportját: „Ajkunkra tolul a kérdés: – Hol és mikor csinálnak még vagy tíz ilyen gyermek-kertet?”  Újabb játszóterek építése – a főváros más részeihez hasonlóan – a Városligetben is csak az 1. világháború befejezése után kerülhetett napirendre. (x)