Horogkereszt a Korán felett – muszlimok Hitler szolgálatában I. rész
2015. szeptember 15. 15:15
Tunisz, 1942. december 19. A muszlim áldozati ünnep, az Íd al-Adhá napja. Rommel hadseregének visszavonulása egy katonai táborrá alakította át a várost. Késő délután négy hatalmas, lassan, méltóságteljesen haladó autóból álló konvoj hagyja el Tuniszt a főúton, az Avenue de Paris-n keresztül a tengerparti Hamman Lif irányába. A konvojjal tart többek között Hans-Jürgen von Arnim vezérezredes, a Wehrmacht tunéziai parancsnoka, Rudolf Rahn, Hitler tuniszi konzulja és több magas rangú német vezető. A küldöttség éppen látogatóba indul Tunézia uralkodójához, a tuniszi bejhez, VII. Mohamed al-Munszifhoz, hogy kifejezze jókívánságait a szent ünnep kapcsán, és hogy kimutassa tiszteletét az iszlám iránt. A Hamman Lif-i Téli Palota előtt emberek százai éljenezik a konvojt, az őrség pedig a magas rangú német politikusoknak és tiszteket megillető módon fogadja a vendégeket.
300 millió mohamedán barátja
Az ehhez hasonló jelenetek meglepően gyakoriak voltak a második világháború alatt azokon a németek által megszállt területeken, ahol jelentős számú muszlim népesség élt. A tunéziai vezetővel 1942 decemberében folytatott megbeszélésen a németek ígéretet tettek, hogy a következő Íd al-Adhát (amelyet Tunéziában inkább Íd al-Kabírként ismernek) már békeidőben ünnepelhetik majd, és a németek a maguk részéről mindent megtesznek, hogy a muszlim lakosságot megkíméljék a háborútól. A tuniszi főhadiszállásra visszatérve Rahn lelkesen táviratozott Berlinbe, és sürgette a német hatóságokat, hogy használják ki az Íd al-Kabír alkalmával tapasztalt „ünnepélyes fogadtatás” nyújtotta lehetőségeket. A következő napokban a Harmadik Birodalom Észak-Afrika-szerte az iszlám védelmezőjeként jelent meg a híradásokban - olvasható a History Today portálon megjelent tanulmányban.
Amikor Wehrmacht alakulatai 1941-42-ben betörtek Észak-Afrika, a Balkán, a Krím félsziget és a Kaukázus muszlimok által lakott területeire, és megközelítették a Közel-Keletet és Közép-Ázsiát, Berlin egyre nagyobb politikai jelentőséget kezdett el tulajdonítani az iszlámnak. A következő években komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy megnyerjék a muszlimokat az állítólagos közös ellenségeikkel, Nagy-Britanniával, a Szovjetunióval, az Egyesült Államokkal és a zsidókkal szembeni fellépésre. A németek azonban nem csak azért kötöttek egyezséget az iszlámmal, mert a muszlim területek is háborús hadszíntérré váltak, hanem elsősorban azért, mert Németország katonai értelemben idővel egyre rosszabb pozícióba került. Berlin pedig a szövetségesek keresése tekintetében rendkívüli pragmatizmusról tett tanúbizonyságot. A németek muszlim szövetségeseiknek elsődleges feladataként azt jelölték meg, hogy pacifikálják az iszlám területeket, és hogy annyi embert mozgósítsanak a tengelyhatalmak melletti harcra, amennyit csak tudnak.
A németek már a 19. század végén felfigyeltek az iszlám politikai fegyverként való használatára. Ekkoriban a német gyarmatok, Togo, Kamerun és Német Kelet-Afrika (a gyarmat a mai Ruanda, Burundi és Tanzánia bizonyos részeiből tevődött össze) muszlim lakosságával szemben az ellenőrzés leghatásosabb eszközeként használták fel vallásukat. A németek gyakorlatilag minden muszlim intézményt elismertek: meghagyták a saría alapján működő bíróságokat, az iszlám alapítványokat, a medreszéket, vagyis az iszlám iskolákat, és a vallásos ünnepeket is elismerték. 1898-ban II. Vilmos német császár Szaladin damaszkuszi sírhelyének meglátogatásakor a világon élő „300 millió mohamedán barátjának” nevezte magát. A német vezetők az első világháború alatt mindent megtettek annak érdekében, hogy az antant ellen hangolják a brit, francia és orosz területeken élő muszlimokat – javarészt sikertelenül.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
