Hogy vált katonai nagyhatalommá az Egyház a középkorban?

2018. október 8. 15:48 Múlt-kor

Ma már a nemzetközi rendszer egyik legfontosabb alapvetésének számít – még ha sajnos gyakran csak elviekben is –, hogy az országok nem vetnek be egymással szemben fegyveres erőt a diplomáciai konfliktusok intézése során. A 20. századot megelőzően azonban a háború a vitás ügyek megoldásának szinte hétköznapi eszközének számított, a modern állami struktúrák megszületése előtt pedig akár országokon belül is bevett gyakorlat volt, hogy például két rivális földesúr a csatatéren igyekezett pontot tenni egy-egy vita végére.

Érthető tehát, hogy a középkor mai szemmel igencsak erőszakos világában az egyház sem bízhatott kizárólag az uralkodók és földesurak vallásos engedelmességében vagy épp az egyházi bíróságok egész Európát behálózó rendszerében. A 11. századtól kezdve ezért a pápák – és az egyházszervezet alsóbb lépcsőfokain elhelyezkedő érsekek és püspökök – aktívan törekedtek rá, hogy kiépítsék saját, szükség esetén hatékonyan bevethető haderejüket.

Az egyház katonai szervezete bonyolultság tekintetében semmiben sem maradt el hatalmi adminisztrációjának rendszerétől. Ezúttal is egy több alapra helyezett struktúrával van dolgunk, amely így méltó párja tudott lenni a világi uralkodók és földesurak haderejének.

Az egyház katonai erejének első oszlopát természetesen maga a feudális rendszer biztosította. Az egyházmegyék élén álló püspökök vagy éppen a nagy birtokokkal felruházott monostorokat igazgató apátok épp olyan földesúri jogokkal bírtak mint bármely világi nagyúr. A fennhatóságuk alá tartozó földek és települések lakosságától, valamint saját hűbéreseiktől pedig mindig számíthattak a nekik járó katonai szolgálatra. Gyakran előfordult az is, hogy egy-egy falu vagy hűbéres pénzben váltotta meg hadakozási kötelezettségét, amely összegből a főpapok zsoldosokat fogadva erősíthették meg csapataikat.

Az ilyesfajta feudális haderő azonban nem csak a püspököknek volt alárendelve, azt szükség esetén kénytelenek voltak a király rendelkezésére bocsátani. Jó példát szolgáltatnak erre III. Henrik császár Magyarország ellen vezetett hadjáratai is a 11. század közepén. Az elbeszélő források tanúsága szerint Henrik hadvezérei között nem egyszer találkozunk különféle német főpapokkal is, akik nagy valószínűséggel saját csapataik élén vonultak. Az 1051-es támadás visszaverésében például az egyik kulcsmomentum az volt, amikor András király és Béla herceg egy, – a császár nevében írt – hamis levéllel visszafordulásra késztette a Gebhard regensburgi püspök vezette seregrészt.

A főpapok jellemzően törekedtek arra, hogy saját érdekeiket a világi hatalmak segítségével érvényesítsék és arra biztatták a királyokat és nemeseket, hogy az egyház „kinyújtott karjaként” szálljanak szembe az egyház ellenségeivel. Ez a „biztatás” történhetett egy kilátásba helyezett jutalom – leggyakrabban bűnbocsánat, de mint arra a keresztes hadjáratok is jó példát szolgáltatnak, akár egy királyi korona – révén is. Nem egyszer azonban valamilyen büntetéssel – területeik egyházi tilalom alá vonásával vagy akár személyük kiközösítésével – fenyegetve próbálták cselekvésre késztetni az adott nagyurat.

Az egyház katonai erejének harmadik és egyben kétségtelenül legkülönlegesebb elemét a keresztes hadjáratok idején megjelenő, majd szerte Európában elterjedő lovagrendek alkották. Ezek lényegében olyan monasztikus közösségek voltak, amelyek az egyház ellenségeivel szemben vívott harccal igyekeztek közelebb kerülni az áhított szerzetesi életideálhoz.

A lovagrendek sorában találkozhatunk „transznacionális”, Európa számos országában működő rendekkel – elég csak a templomosokra vagy az ispotályosokra gondolni. Előfordultak azonban szép számmal lokális rendek is, mint például a Santiago-rend, amely elsősorban a compostelai zarándokút – az El Camino – védelmével és a mórok elleni harccal foglalkozott, de ide sorolható a II. Géza által alapított Szent István Lovagrend, másnéven a stefaniták rendje, amely Jeruzsálem elestét követően Magyarországra koncentrálta tevékenységét.

A lovagrendek gazdagságuk, fegyelmezettségük és folyamatos utánpótlásuk révén egy olyan haderőt biztosítottak az egyház számára, amelyhez hasonlóval egyetlen világi hatalom sem rendelkezett. Nem véletlen, hogy jelenlétük gyakran vezetett konfliktushoz az adott ország királyával. Elég csak a templomosokkal szembeni véres leszámolásra gondolni Franciaországban, de II. Andrásnak is jócskán meggyűlt a baja a Dél-Erdélyben már-már saját államot szervező Német Lovagrend kiűzésével.