Hogy a magyar megmaradjon – Erdélyi életstratégiák Trianon után
2020. augusztus 16. 11:47 Lönhárt Tamás
A Magyarországtól elszakított Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban a románság etnikailag alapvetően a vidéki, falusias környezetben volt többségben, ezért 1920 után az új államhatalom számára a felgyorsított urbanizáció, a város felé tartó belső migráció etnopolitikai kormányzati érdekké vált. A hatalom ebben számíthatott a helyi román közösség támogatására is, hiszen találkozott azok politikai, kulturális és gazdasági pozíciók megszerzésére vonatkozó igényeivel. Ugyanakkor a térség társadalmi viszonyaiba történő erőszakos beavatkozások a Román Királyság alattvalóivá lett magyarokat is válaszadásra, önnön helyzetük átgondolására késztették.
Társadalmi mérnökösködés
A Trianon előtti évtizedben – 1910-es adatok szerint – a városokban 55,6 százalék volt magyar, 14,2 százalék német ajkú (szász és sváb), 9,6 százalék zsidó, és 17,6 százalékot tett ki a románság. Utóbbiak a 100 ezernél nagyobb lélekszámú városok összlakosságának 12,4 százalékát adták, míg az 5 ezernél kevesebb lakosúak esetében 38,4 százalékát.
Nagy részük nyelvileg elkülönülve, kizárólagosan román egyházi vagy egyesületi intézményháló alkalmazottjaként tevékenykedett, így sem kulturális, sem gazdasági szempontból nem bírt döntő befolyással lakóhelye és környezete életére.
1918 és 1920 között ennek a helyzetnek a megváltoztatását stratégiai fontosságúnak tekintette az új központi hatalom, ennek is köszönhető, hogy míg Erdélyben a román nemzetiségűek arányszáma 1930-ra az összlakosság 51,9 százalékáról csupán 57,8 százalékra nőtt, a városi lakosság körében viszont 17,6 százalékról 35 százalékra emelkedett. A gazdasági intézményekben való részesedésük 1938-ban Erdélyben 36,15 százalék, a Bánságban 47,36 százalék, a Partium és Máramaros vidékén 21,22 százalék volt.
Mindezt kiegészítették a magyar közösség kulturális intézményrendszerének románosítására irányuló erőfeszítések. Ugyanis rögtön 1918–1919 fordulóján a gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés által létrehozott, Szeben városában székelő Erdélyi Kormányzótanács Oktatás- és Vallásügyi Igazgatósága kezdeményezte a létező iskolaháló román vezetés és ellenőrzés alá vételét, valamint új román iskolák alapítását.
Továbbá oktatókat képző gyorstanfolyamok indításáról határozott azzal a céllal, hogy aztán az ott végzettek a román és a többi nemzetiség iskoláiban is román nyelvet, történelmet, földrajzot és polgári nevelést tanítsanak. A pedagógusi tevékenységet hűségeskü letételéhez kötötték, annak elmaradása esetén retorziókkal sújtották az egyes tanárokat vagy tanári kart.
1918 decembere és 1919 szeptembere között az igazgatóság 1306 állami elemi iskola, valamint 20 líceum, 40 polgári és nyolc reáliskola fölött rendelkezett, amelyekben már a Román Királyságból hívott oktatók is tevékenykedtek, ezenfelül felügyelete alá vont 11 képzőművészeti és szakiskolát, megnyitott hat állami kereskedelmi iskolát, kiterjesztette ellenőrzését a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre és a Nemzeti Színházra. 1920. április 2-ig, amikor a kormány feloszlatta a Kormányzótanácsot, összesen 1611 iskolát vett át más nemzetiségektől és működtette azokat román oktatási intézményként.
Mindemellett a hatóságok olyan disszimilációs politikákat is beindítottak, amelyek nemcsak a magyar ajkú zsidó és sváb lakosságnak a magyar nyelvű közösségről való leválasztását célozták, hanem a székelyeket is igyekeztek elkülöníteni a magyaroktól. Az 1918 utáni másfél évtizedben a székelyföldi Maros, Csík, Udvarhely és Háromszék megyékben nemcsak a volt magyar állami iskolahálót alakították át teljesen román nyelvűvé, hanem 124 új, román nyelvű iskolát is indítottak. Eközben a magyar nyelvű oktatás lényegében visszaszoríttatott az egyházi intézményrendszer keretei közé, amelyet különleges állami törvénykezés szabályozott.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2020. nyári számában olvasható.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
